Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
hatvanas évek eleje az a korszak, amikor - hogy úgy mondjam - igazán felnőtt író lettél. Amikor megjelentek az első könyveid. Az a korszak olyan volt, hogy nagyon sokan próbáltak beleilleszkedni abba a világba, ki karriervágyból, ki azért, mert szükségét érezte, vagy akár meggyőződésből. Te hogyan élted át ezt a korszakot? Mennyire láttad meg a furcsaságait, a kellemetlenségeit vagy éppen szörnyűségeit? 1956-ban a Műegyetemen a Jövő Mérnöke szerkesztője vagyok, a Petőfi-körbe járok és az írószövetség reformcsoportjához tartozom. A Fiatal írók Munkaközössége vezetőségében is bent vagyok, Csoóri Sándorral és Eörsi Istvánnal. A Jövő Mérnöke reformorgánum lett. 1956. október 22-én, este 10 órakor éppen a lap heti számát tördeltem a Blaha Lujza téri Szikra Nyomdában. A Műegyetem aulájában tartott a forradalmat előlegező nagygyűlés. Az ifjúság követeléseit küldöttségek vitték a Rádióba, a Szabad Ifjúsághoz és hozzám. Az előbbi két helyen visszautasították őket. Én kinyomtattam az újságban. Talán véletlen volt, hogy később nem tartóztattak le, mert november közepén ideggyulladást kaptam és közel négy hónapig ágyban feküdtem. De mivel sem október 23-a, sem november 4-e után nem vettem részt harcokban, nem osztottam röpcédulát, az is lehet, hogy ezért is kerültem el a retorziókat. Sok minden múlt megint a véletlenen. Egy pillanatra sem rendült meg az a meggyőződésem, hogy ötvenhat októbere forradalom volt. De a szerencsémnek köszönhetem, hogy ezt nem kellett a számon kérők előtt bizonyítanom. Hozzá kell tegyem, ha csak lehetett, keveset voltam az utcán, habár küldöttségekben vállaltam szerepet, de hát nem voltam forradalmáraikat. Ami pedig azt az irodalmi korszakot illeti: számomra két időzített bomba volt. Az egyik az, hogy ki tudok-e jönni íróként a sematizmusból. Nem voltak ennek a korszaknak az írásaimban erős jelei, hiszen alig jelentek meg még írásaim. A másik bomba az volt, hogy mennyire tartom meg a magam álláspontját ötvenhatról és a történelemről. A sematizmusból ki tudtam jönni, talán annak a negyven évnek az irodalmi munkái erről elmondhatnak valamit. Az álláspontomat is megőriztem. Hogy tudtad ezt így átvészelni, egyáltalán, honnan merítettél ehhez tudást, rálátást, hiszen 1956-ban 26 éves voltál? Akkor ahhoz kellett valamiféle rálátás vagy bölcsesség, hogy az ember ebből ki tudjon emelkedni. A te nemzedéked ezt így látja. Én ezt természetesebbnek, és bármilyen meglepő, egyszerűbbnek látom. Csak azért kérdezem, mert nagyon sokan nem kerülték el ezt. Nagyon sokan. És nagyon sokan azok közül, akik ma a legjobban verik a mellüket, hogy ők '56-osok voltak, illetve a Kádár-rendszer ellenzékei voltak. Hosszú beszélgetések tárgya lehetne, hogy itt is mennyi a hamisítás. Ott vagyok tehát a Petőfi-körben. Az akkori Szabad Népben is jelent meg '56-ban reformszellemű írásom. Persze beküldött írások. 1957-58-ban írtam egy drámát 1956 októberéről. Ma is megvan. Odaadtam 1958-59-ben színházaknak, s mondták, egész tehetséges dráma, de eljátszani nem lehetne akkor sem, ha érett munka volna. A tartalma miatt? Persze... Ezt a drámát ma is ugyanúgy vállalod, mint akkor? Ugyanúgy. Felvállalom, de természetesen sokkal többet tudok arról, ami volt. Ugyanúgy felvállalom. Mint drámát a pályakezdő darabjaim között tartom számon, ahogy a többi drámáimat is, amelyek esetleg már érettek voltak és később bemutatásra is kerültek. Számomra egész egyszerűen nem okozott gondot, hogy ha én valamiről úgy gondoltam, hogy az az, ami, és minden, ami körülöttem történt, arról győzött meg, hogy igenis az az, ami, hogy akkor erről másként gondolkodjam. De a kérdésed az is volt, hogyan tudtam mégis 1957-től az akkor induló Film, Színház, Muzsikánál dolgozni, vagyis annak a korszaknak a színházi kritikusa lenni. 25
