Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Vasy Géza: Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan

A legfrissebb verseskönyv, az ötödik, a Másolhatatlan (2005). Már a címben ott rejlik az Egy és a Kettő kérdésköre, hiszen ami másolhatatlan, az egyetlen, ami másolható, az legalább kettő. Ha nem ismernénk e költészet eddigi útját, meglepődhetnénk e művön, hiszen benne a megírandó könyv készül is, meg nem is, terv is, meg valóság is, íródik is, de a kalligráfia egyúttal képzeletbeli. Ami másolhatatlan, az nem egy versekkel teli könyv elsősorban, hanem az egyetlenegy, valóban másolhatatlan emberi élet, amelynek az a különössége, hogy egyúttal egy íróé. Az ő életének lényege - mások számára a legteljesebben és legmaradandóbban - a műveiben mutatkozik meg. Azok másolhatóak, de még egyszer, más által meg nem írhatóak, tehát valóban egyetlen egynek minősülnek. Ez a könyv készülődik az Egy megszületése óta, íródik mintegy negyedszázada, s íródni fog még nagyon sokáig. A könyv sűrűjében jár az író - és az olvasó is - , de a befejezéstől még messzire vagyunk.

A címadó vers az utolsó ciklus élén kapott helyet, s a kötet élén is ars poetica áll: „Mint tűnik át - erről szerettem volna írni - / a szó a láthatóban, s a látható a szóban, / a langy, a hő, a hűs az üdvös színeken. / A forma kínja hogy' sodorja énekem, / hogy nyüvi el? A ki sem mondhatót hallhatóan / mi zokogtatja föl? Ide mi penderíti: // gondolhatok közé, e zsúfolt tartományba?" Kettősségek ezek is: a látható és a szó, a látvány, a gondolat és annak megjelenési formája mint megoldandó alkotói gond fogalmazódik meg, majd ennek lesz konkrétabb tartalma a vers további részében a felejtés és az emlékezés kölcsönhatása. Nem önmagáról kíván szólni, sőt vinnyogni, üvölteni, jajongani, hanem az elveszetteket idézi fel. S a beköszöntő versre következő két ciklusban Dobozi Eszternél eddig ritka közvetlenséggel szakad át az elfojtott emlékek zsilipje. Soha nem volt eseménytörténeti értelemben életrajzi költészet az övé, olyan időtávlat teremtődött azonban, s talán a jelenkori történelem ellentmondásossága is olyan aggasztó, hogy számára elkerülhetetlennek bizonyult az apró gyermekkor és az akkori felnőttek világának és sorsának felidézése. Azt gondolhatnánk, hogy aki 1956 tavaszán született, annak már aligha lehetnek tragikus emlékei az ötvenes évekről, annál inkább a Kettőztetőben felidézett harmóniáról. Nem árt azonban tudatosítani, s nemcsak a mai fiatal nemzedékekben, hanem a felejteni oly könnyen hajlamos idősebbekben sem, hogy az ötvenes évek bolsevik diktatúrája nem korlátozódott 1951-1953 két-három esztendejére, még csak 1956-tal sem zárult le, hanem a maga legkeményebb és legkegyetlenebb megnyilvánulásaival bizony még a hatvanas évek elején is tombolt. Az apró gyermek számára rövid ideig tarthatott csak az az állapot, amelyben „rejti még előled poklát, takarja még a föld" (Tófíí). Nagyanyja kiáltását kellett hallania 1961-ben: „nincsen számodra hely, fiú, gazoké a világ" (Enumeráció). S bizony „Tiéd azóta az intelem: itt merő / veszély az otthon, s félni kell házadban is." (Félni kell). Megjelenik az embertípus „kit egy század félelme int / semmit se szólni" (A hallgatás bére). S megfogalmazódik a léttapasztalat: „Sors ez (!), melyet szabad tagadni, de / kifosztva, szűkölve is élni, halni kell." (Sors ez!).

Mivel Dobozi Eszter szociográfiák szerzője is, s újabban több esszéje, vallomása is megjelent, érdemes megemlíteni, hogy míg e versekben szigorúan a képszerűséget, a szimbolikusságot, a kihagyásosságot, a polifóniát, a modern líraiságot érvényesítő szemléletmódon átszűrve jelennek meg a múlt emlékképei és élményei, addig a már említett interjú, továbbá elsősorban a Sorsok és tájak című esszé (Magyar Napló, 2004. 7. 29-31.) sokat segít a maga konkrétabb anyagkezelésével e versek jobb megértésében.

Az emberi sors tragikummal való telítettsége azonban nem csupán a (rég)múlttal kapcsolatban mutatkozik meg. Az életidő előrehaladása a ki vagyok én? mellett egyre inkább felveti a mit tettem?, a mire jutottam? és a mi vár még rám? kérdésköreit. Az alaphelyzetet a „fél életed oda" (Legendatemető), a „Miért e félszázadnyi kapkodásod?" (Beléptető) létállapota határozza meg, s legnyilvánvalóbban az Apokrif ének fejezi

70