Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Vasy Géza: Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan

ki, amelynek mottója a 105. zsoltárból való: „Elküldte szolgáját, Mózest és Áront, akit kiválasztott." Az aggastyánná lett kiválasztott keserű éneke ez a vers: ugyanis nem az az eredmény látszik, amely megígértetett. „Ez hát a célba vett tér, ez hát a vég?" - így kezdődik a bibliai parafrázis, amely végezetül a hívő ember komor számvetéséig jut el: „Kit mélységből egyszerre felhoztál, s küldöttéi is nagy magasságokból, / Nem vagyok többé magam vezére sem. / Aki tudtam utam, aki megláttalak, / Megláthattam, Uram, világító hegyed, / Megvertél engemet, nem hetedíziglen, / Megvertél engemet örökkön örökre / Lelkiismerettel..." S ezzel az utolsó fogalommal és annak szövegkörnyezetével az ószövetségi időkből hirtelen és egyértelműen átugrunk a jelenkor alkotó emberének, Látójának léthelyzetébe. Nem azért, mintha régvolt őseinknek nem lett volna lelkiismerete, nem is azért, mintha mindannyian Grál-lovagok vagy éppen ellenkezően: gazemberek lettek volna, hiszen nyilvánvaló, hogy az ember és az emberiség már évezredekkel ezelőtt is ugyanolyan ellentmondásos teremtmény volt, mint napjainkban, hanem azért, mert az apokrif ének egésze által előkészített konklúziót ily módon csak a modem ember fogalmazhatta meg. Bizony így van: a lelkiismeretes ember másként él, más erkölcsök szerint, mint a lelkiismeret-hiányos, aki emberiségben, emberi sorsban kevéssé vagy egyáltalán nem gondolkozik.

A mottóvers hangütésével, az elveszettekért való jajongás gondolatával párhuzamos a veszendő ember panaszszava. Ez szólalt meg az Apokrif énekben is, amelyben az egyedi ember nem csupán önnön sorsában, hanem az egész emberiségében ismerte fel a megcsa- latottságot. Látó, látnok volt Mózes, s a maga mindig egyéni módján az lehet a költő is. Ám nemcsak a próféta szava, hanem a költőé is mulandónak mutatkozik: „Porrá lehet, hiába ronthatatlan-, / elhamvad majd az égi téka halkan, / nem lángok közt, csak mint a földiek, /az agysorvadásos kor martaléka / lesz." (Jékely Alma) . A megidézett Jékely-vers, A megszolgált örökkévalóság még a mű halhatatlanságát tételezte, az unokák nemzedékének már ebben is kételkednie kell.

Igaztalan volna azt állítani, hogy a Kettőztető harmóniaképzetét a reményvesztettség váltotta fel a Másolhatatlan lapjain. Beépült a harmónia végérvényesen ebbe a költői világba, amely azonban nem akar és nem is tud elszakadni a valóság történéseitől. Ezek viszont igencsak ellentmondásosak. A szép mellett a rút, az igazság mellett a hamisság is jelen van. Az utolsó, kötetet lezáró vers, a Ne volna a létezés értékeit emeli ki, amelyekért érdemes élni. „Ne volna ilyen - milyen is? - világod!" így kezdődik a lírai felsorolás, s a versben végig egymásra mintázódik az önmegszólítás, a szólítás, a vallomás és a kétértékűén: egyes szám első és második személyűként is értelmezhető közlés. A zárósorok eligazító jellegűek, de a közlésmódnak ezt a polifóniáját nem vonják vissza: „Ne volna ennyi drága / tény és tárgy, s mi foghatatlan: körömből / oly egyszerű lenne, Uram, kiválnom..." Ha Kosztolányi Dezső Hajnali részegségének eufórikus vallomására gondolunk, akkor szikáran visszafogott Dobozi Eszternek ez a verse, mégis szellemi rokona a klasszikus műnek. Ha másként, de a mai költő is elmondhatja: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam".

71