Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Fehér Zoltán: „Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam”
analfabétizmus felszámolása után. Tömörkény már a 19. századból Szeged környékéről, Illyés meg a két világháború közti dunántúli puszták uradalmi cselédeinek világából tudósít ilyen csodabogarakról. Fekete Ferencet azonban nem hírversírói, afféle históriás hajlammal áldotta meg a sors, hanem lírai alkattal. Érzelmes költeményeit úton-útfélen, boltban, kocsmában szívesen szavalta éneklő hangon deklamálva alkalmi hallgatóságának. Elismerés utáni vágya hajtotta arra, hogy alkalmi verseket költsön a szocialista ünnepekre, öregek napjára, a kultúrotthon avatására. Kalligrafált betűkkel írott versesfüzetét az akkori tanácselnöknek is átadta, tisztelete jeléül, s némi anyagi hálát remélve érte. Hozzánk is sokszor ellátogatott vasárnap délutánonként, s én hiába próbáltam rábeszélni arra, hogy gyermekkori élményeit, a bátyai világot szedje versbe, ne pedig magyamótás, szentimentális közhelyeket verseljen meg. Verscímei magukért beszélnek: Egy árva rózsaszálat, Pünkösdi rózsa, Mint fehér liliom, Hullócsillag, Ha meghalok stb. A való világ egyetlen versezetében tükröződik halványan. Ebben az ötvenes évek közutálatnak örvendő figuráját írta meg a Végrehajtó című életképében, ám ez is - a konfliktust elkerülendő - szinte idillivé sikeredett. Talán az én biztatásom mégis közrejátszott abban, hogy említett füzetének második részében lejegyzett egy sor - apjától vagy más idősebb emberektől hallott - vallásos verset, tündérmesét, hazugmesét, anekdotát. A múltban és a jelenben keletkezett paraszti írásbeliség dokumentumai egyre fontosabb forrásai a mai néprajzi kutatásnak. Özvegy Vida Miklósné Farkas Margit a rendszerváltás utáni években országgyűlési képviselővé vált unokájának biztatására, hetvenegynéhány esztendős korában vetette papírra élete történetét, s juttatta el hozzám. (Aztán országos pályázaton is díjat nyert.) Ennek az egyszerű parasztasszonynak ez a tette azért is jelentős, mert gyerekkorában alig tudott még magyarul (szerb hadifogoly nevelőapja volt), iskolába se sokat járt. Csak a háború után, amikor kisfia kezdett iskolába járni, szinte vele együtt sajátította el az írás-olvasást. Önéletrajzából egy teljesen árva teremtménynek a sorsa bontakozik ki, aki a szegénység minden szenvedését átélte az 1920-as évektől. Ma, amikor használati tárgyak sokasága vesz bennünket körül, alig tudjuk elképzelni, hogy a 30-as években férjhez menő Farkas Margit néhány ruhaneműn, edényen kívül mindösz- sze egy ágyat, egy asztalt, egy széket meg egy jancsikályhát vitt a házasságába, albérleti lakásukba. Margit néni, kérésemre, még egy szinte ugyanilyen terjedelmű füzetet írt tele az általa nagyon jól ismert bátyai élet jelenségeiről, pl. a családi életről, a határról, a jeles napok szokásairól, munkákról. Bármennyire is pontosak, néprajzilag hitelesek ezek a leírások, legtöbbjükből hiányzik a személyesség melege, ami az életrajzokat, élménybeszámolókat elevenebbé teszi. Az a világ, amelyet a rendelkezésemre álló szövegek reprezentálnak, az emberöltők alatt alig változó paraszt-Magyarország egy pontja. Nem csoda hát, ha egyes részletei a Kárpát-medence más tájain is előfordulhattak. E vallomások és adatok lehetőséget kínálnak arra is, hogy egy-egy motívumukhoz hasonló elemeket keressek a magyar irodalom jeleseinek munkáiban. Vidáné egy nagyapjáról szóló anekdotájának párjára éppen Tamási Áron novellái közt leltem. Margit néni nagyapja ugyanis az 1900-as évek elején vándor bátyus paprikaárusként eljutott Pécsre. A szerencse azonban elpártolt mellőle, napokig nem tudott egy deka paprikát sem értékesíteni készletéből. Ekkor a piactéren hirtelen rosszullétet színlelt, összeesett. A segítségére siető embereknek elpanaszolta, hogy napok óta éhezik, mert nem tudja eladni az áruját. Erre a jószívű pécsi polgárok egymást túllicitálva pillanatok alatt fölvásárolták összes paprikáját. Tamási Áron 1932-ben írott Kivilágított fapiac című novellája hasonló, nyomorúság szülte paraszti ravaszságot ír le. A novella hőse, a székely Kalandos, hiába viszi a városba szekerén az öl tűzifát, senki nem akarja tőle 86
