Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Fehér Zoltán: „Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam”
Négy gyermekére tíz-tíz holdat hagyott. Amikor Márton fia megnősült, felesége is ugyanennyit hozott a házhoz. Mivel Márton volt a legkisebb fiú, ő tartotta el szüleit, ami azt jelentette 1941-ig, hogy együtt laktak, együtt gazdálkodtak. A gazdaság jövedelme fölött azonban az öreg gazda rendelkezett. így történhetett meg, hogy a felnőtt, szintén már négygyermekes Márton vasárnaponként, ha el akart menni a katolikus körbe kártyázni, vagy egy pohár sört meginni, apja elé kellett állnia, hogy ötven fillért vagy egy pengőt kérjen tőle szórakozásra. Szintén érvényesült ez a nagycsaládi függőség a női ágon, a gyermeknevelésben. Ha a családtörténet elmondója, Harangozó Laci, kicsiny korában zsíros kenyeret szeretett volna kapni, anyja az ajtóba állította őrszemként. Ha nagyanyja megjelent, köhögnie kellett, ezzel jelezve a veszélyt. Addig édesanyja a kamrában megkente a kenyeret gyermekeinek, majd zsíros felükkel lefelé fordíttatta, s a zsírtalan felét szórta meg sóval-paprikával. Ha ugyanis így látta a szigorú nagymama, csak annyit mondott: Aki éhes, annak a sós-paprikás kenyér is ízlik. Ha a Hegedűs családnak telefonja volt a harmincas években, Harangozóéknak meg nagy antennás detektoros rádiójuk. Hegedűs Márton folyton úgy érezte, hogy a bátyai malmokban kitűnő paprikáját elcserélik, ezért vidékre vitte termését őrletni. A háború alatt meg az itt eddig ismeretlen pritaminpaprikát kezdte el termelni, s jobban keresett vele, mint a fűszerpaprikával. Béreseivel úgy bánt, mint családtagjaival. A vallásos falu A bátyai ember ugyanúgy, mint a magyar parasztság túlnyomó többsége, a 20. században még mélyen vallásos volt. A templom minden misén, litánián zsúfolásig megtelt. Zengett az ének a körmeneteken. Hosszú ideig minden újholdvasámap is körmenetet tartottak. Kinézték maguk közül azt, aki nem járt templomba. Papjukat, kántorukat, az itt működő apácákat szinte tejben-vajban fürösztötték. Egy-egy vasárnap némelyiküket annyi helyre hívták meg vendégségbe, hogy nehéz volt eldöntenie, kit ne sértsen meg visszautasításával. Az érseki látogatáskor, elsőáldozáskor, bérmáláskor hatalmas vendéglátásokat rendeztek. Ha bátyai papot szenteltek, megajándékozására a falu százezreket gyűjtött össze még a legutóbbi években is. A templom, a zárda és a kálvária takarítását, az úmapi sátrak felállítását mindig annyian végezték, hogy gyorsan elkészültek vele. Jómódú emberek mindig állíttattak útmenti kereszteket, templomi szobrokat vagy mozaikablakokat. A szentségekkel mindenki élt, a vasár- és ünnepnapokat megtartották. Megtartották még azokat az ünnepeket is, amelyeket az egyház hivatalosan törölt a kötelezőek közül. Ilyenek voltak a József-nap, vagy néhány Mária-ünnep. A böjtöt nagyon szigorúan vették, zsírosat sem fogyasztottak. Húshagyó kedden kilúgozták az edényeiket. A pénteki hústilalom mellett számosán más napokat is felajánlottak, s rendszeresen böjtöltek ilyenkor. Sokan jártak gyalog búcsúkba Kalocsára, Hajósra, Sükösdre, Máriagyűdre. Gyönyörű középkori apokrif imádságokat ismertek, ezeket gyakran leírva a többi régi imádságok és énekek között imakönyvükben őrizték. Egy ilyen imádság felvételekor magam is tanúja voltam, amikor az imádkozó középkorú asszony annyira átélte Krisztus szenvedéseit, hogy ima közben sírva fakadt. Minden házban (sokszor ház homlokzatán) volt Mária-szobor. A szoba szent sarkában a gyűdi gyertyák és a szenteltvíztartó mellett őrizték. A népi összetartozást fejezte ki, hogy minden temetésen rengetegen voltak. S a temetőt egyébként is rendben tartották, év közben, különösen ünnepnapok idején, gyakran kijártak hozzátartozóik sírjaihoz. Házaikat, sírjaikat beszenteltették. A népi vallásosságnak szép példája volt az adventi szentcsalád-járás, a kilencedimádkozás, a titokcsere, a karácsony esti ablak alatti éneklés, az újholdvasámap különös tisztelete. 83
