Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Szuromi Pál: Egy aranyékes templomtér

lehet egyszerre személyes hitelűnek, mégis tanulságosnak, már-már objektív érvényűnek lenni? S melyek azok a tematikai, stiláris támpontok, amelyekkel a közösségi szellemű gondolkodás esztétikailag is tekintélyes státushoz juthat?

Miként már jeleztem: Kalmámé Horóczi Margit szemléleti érlelődésében a természeti jelenségek sokszínű, tanulságos formatartományának jószerével alapvető jelentősége van. Számára a kerekded lombkoronák vagy a csápos tulipánok éppúgy antropomorf üzenettel bírnak, akárcsak a magányos és kalligrafikus virágok díszes regimentje. Azt hiszem: ez a rajongó, kifogyhatatlan természetszeretet eredendően a családi, gyerekkori élmények hozadéka. Ahogy a művészet históriájában is nemegyszer visszatér az efféle intenzív, érzelemteli kötődés (lásd pl. reneszánsz, realizmus, impresszionizmus; aztán Nagybánya, Gresham-kör, Vásárhely stb.). így a hagyományféltés, a hagyományőrzés rokonszenves gesztusa is bőségesen ott munkál e művészi magatartásban. Nem is szólva az alaki, gondolati korszerűség igényéről. Innen származik, hogy a nyolcvanas esztendőktől már egy szintetikusan elvont, organikus felfogás érvényesül képein. Nála a famotívumok egyszerre menyasszonyi és corpusi sugallatúak, ahogy a kerekded fejforma is a napkoronggal kerül szinkronitásba (Változatok sorozat, Koszorú).

Mintha az emberi élet rendje tökéletes összhangban állna a természeti világ kozmiku- sabb dimenzióival.

De honnan ez a gyökeres, mindent bekebelező szürrealista vizionálás? Mert a csupasz, érzéki természetkultuszból korántsem születhet ilyen szintetikus valóságfelfogás. Csakhogy Horóczi Margit igen korán ráérez a paraszti tárgykultúrában, a népművészetben rejlő világszemléleti és stilizálási lehetőségekre. Arra, hogy a tömör, dekoratív, szerkesztő elvű fogalmazás igenis együtt járhat az egyetemes léptékű kifejezéssel (1.: Schéner Mihály, Kátai Mihály, Samu Géza, Halmy Miklós vagy Csutoros Sándor és Illyés István rokon szellemű törekvéseit). Találóan szemlélteti ezt a Régi ház látomása, ahol a mértanias és organikus képelemek bársonyos együtthangzásából bomlik ki a narratív lüktetésű, meseszerű hajlék. Egyébként a Katedrális mozgalmas ritmusképleteinél is könnyedén felfedezhetjük az ismétlődő, sorolásos és minduntalan visszacsatoló szerkesztési metódust. Szóval: majdhogynem egy vizuális népballada vibrál előttünk. Ám ezzel együtt a művész azt is felismeri, hogy a legegyszerűbb népi eszközökben is tetten érhető bizonyos természeti vonzatú, organikus alakításmód. Ami a vitális szobrászat tektonikus, összefogó térenergiáihoz fogható (1.: Henry Moor vagy Borsos Miklós munkásságát). Talán innen adódik, hogy a magára találó alkotó műveit rendszerint egy-egy átfogó, plasztikai töltetű formaképződmény súlypontozza (pl. Mese, Holdvilág).

Itt akár meg is állhatunk egy röpke pillanatra. Hisz miféle piktúra az, amelyik egyfelől a vaskosabb, bálványszerű szobrászi formációkból, másrészt meg a grafikai jellegű pöty- työző, vonalkázó technikából töltekezik? Ne feledjük: ezek voltaképp festészeten kívüli műfajok. A kecskeméti művésznő felületein ellenben a bársonyosan gyengéd, aranyló színhangulatok az igazi szószólók. Ámde e művészi nyelvezet egyediségét pont e rendhagyó ötvöződések biztosítják, nem beszélve a dekoratív, lírai hangszerelés variatív értékeiről. S innen már tovább is léphetünk egy újabb formaleleményhez. Amit áttételesen Courbet monumentális emberiségképén, a Műtermen is megtalálhatunk. A hatalmas tájképet pingáló alkotó mögött ugyanis egy szépséges nőalak, egy parányi kutya és egy apró gyerekember tartózkodik. Más szóval: az őszinteség, a tisztaság megtestesítői. Amiként Horóczi Margit fantáziáját is elég korán megfogták a gyerekrajzokban fellelhető spon55