Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Sigmond István: Hozudnak rendilétesen
Anya (zokogva): Akkor... akkor ne menjen el. Rendező-Fiú (Anyához, rábeszélően, erőszakosan): Ne engedje, hogy Apa elmenjen! Ne engedje! Anya (összetörve, kétségbeesetten): Mit csinálhatnék még? Mit mondhatnék még? Rendező-Fiú (meggyőződéssel): Maga a hit! Maga a múlt! Maga a minden! Anya (Apához, szinte a közömbösségbe torkolló alázattal): Nézzen körül. Látja ezt a kopott küszöböt? Maga koptatta el. És az ősei. Rendező-Fiú (túlfűtött érzelem nélkül): Ez a küszöb már nem is küszöb, ha könnyek áztatták egykoron. A régi tárgyak emberi maszkot hordanak, s emberarcúk végleg megmarad. Anya: S csak nálunk illatoznak esténként a fehér petúniák. Rendező-Fiú: S a diófa mire való, ha nem arra, hogy csüngjenek rajta a gyermekek. Anya: S a hegyek ott fenn! Ha behunyja a szemét, látni fogja, ahogy magának is visz- szaintenek. Rendező-Fiú: S Anyánál nincs szebb asszony a faluban. Nem vette észre? Anya: S nálunk a tehénnek neve van. Éjszaka kimegyünk hozzá, ha beteg. Rendező-Fiú: S az ágy fölött csüngő faliszőnyegen halvány foltot hagyott egy férfihát. Anya: S a házban csak egy férfi van. Rendező-Fiú: Itt hagyja nekünk a foltját? Anya (sírva, jajongva, mint aki a legerősebb érvét dobja a küzdelembe): Dilibözsi szarik, Apa! Mindennap érzem a szagát! (szerző könyörgése a rendezőhöz: a replika ne váltson ki még derűt sem, nem hogy kacagást. Ha ez rendezőileg-színészileg megoldhatatlan, feltétlenül el kell hagyni!!!) Rendező-Fiú (Szomszédasszonyhoz): Sírjon! Sírjon! Maga is sírjon! Szomszédasszony (sírni kezd, olyanformán, hogy ez ne tűnjön humoros fordulatnak) Rendező-Fiú (Anyához, egyre fokozódó hévvel): És mondja meg neki, hogy a bánatok súlytalanok, az idő kifelejtette belőlük a tömjént s a mirhát, az örömök viszont a falakba tapadnak mindörökre, a házba, a vidékre, s még a temetőbe is, és mi magunk is részei és egyben részesei vagyunk ennek a csodának! Mondja meg neki! Ha elmegy, elvisz ebből egy darabot, csonkák maradunk, és védtelenek! Anya (Apához hajol, átöleli): Mi... mi csodásak vagyunk... és a temetőben is... (bizonytalanul néz Rendező-Fiúra, hogy jó-e a szövege?) A temetőben is kergetőznek az örömök, tömjén és mirha sehol... érti? Rendező-Fiú (int az oldalt álldogáló, türelmetlen Villanyórás felé) Villanyórás (be; fején simléderes sapka, vállán táska, füle mögött tintaceruza; kedélyes): Halló! Halló! (az összeölelkező házaspárra mutat) No, nézd csak, hogy dúl-fúl errefelé a szerelem! Ki tömjént vet, mirhát arat. Ez a jelszó! Dilibözsi, Ikertestvér I. és II. (be, megrökönyödve, női kíváncsisággal nézik a vendéget) Villanyórás (miután alaposan körülnéz, az immár vigyorgó Szomszédasszonyt is észrevételezi, majd elismerően): Atyaisten! Ragyogó kis család! Apa (bizalmatlanul): Kicsoda maga? Villanyórás (miközben sajátos mozdulatokkal kezeli a sapkáját s a füle mögötti ceruzát, némi önteltséggel): Én vagyok, kérem, a villanyórás! Apa: És mi járatban errefelé? Villanyórás: Hát, ez egyáltalán nem titok. A végső cél olyan világos, mint a nap az égen. Bizony. Apa (hitetlenkedve): Aszongya? Villanyórás (meggyőződéssel): Azt bizony. Apa: Aztán mi volna az? 21
