Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Lovász Andrea: A gyerekkor alkímiája
sokban bővelkedik. De ez a világ is magyarázó elvként működik számunkra. Búbocska kiskorúsága nemcsak a könnyed/ebb hangvételre jelent garanciát, hanem az olvasó számára a főhőssel párhuzamosan történő beavatódás lehetőségét is megteremti. Mindezekkel együtt a Búbocska nem is gyerekvagy meseregény, hanem csupán álcázott felnőttmese. Az ördögregény műfajmegjelölés és a szöveget körbeölelő, az impresszumban olvasható szituációs és nyelvi játékok már jelzik az olvasónak, hogy többről van itt szó, mint egy írástudó által rögzített elbeszélésről: a témával való játék ennél sokkal komolyabb, azaz sokkal komolytalanabb. Ez nem tudósítás, nem beszámoló. Az olvasóirányító paratextuális jelek nem megerősítik, hanem éppen gyengítik az olvasottak hitelességét: ez csak játék. Profán misztériumjáték a szereplőkkel, a föld alatti és feletti régiókkal, a mindenféle ördögi eseményekkel. Kis „pokológiát" olvashatunk - a gyerekregény álcájának megfelelően - természetesen mindenféle fordulatos eseményekkel, egy gyerekördög főszereplő (földi) viszontagságaival, rengeteg humorral körítve. Közben pedig jó kis társadalmi szatírát nyújt a Búbocska; nem is a felnőttekkel való összekacsintás ez, hanem a könyv egésze elsősorban felnőtteknek szól. Ami közös az előző mesekönyvekkel, az a földrajztudósi pontossággal megrajzolt és behatárolt mögöttes (szóhasználatunkban: alattas) világ ábrázolása. Bár a Nefelében, a Misikönyvben vagy A Bölcs Hiánypótlóban arról szerzünk tudomást, hogy saját unalmas, egyforma hétköznapjainkban, illetve ezek mögött rejlik a csodák lehetősége, itt az emberi világgal párhuzamosan tételezett „szörnyen" mulatságos túlvilág nem megközelíthető az emberek számára, azaz csak egy esetben, ha haláluk után a pokolba/ra kerülnek. Mindenképpen közös azonban a meseregények esetében elengedhetetlen jellemvonás, ti. a főhősök gyerekek, gyerekkornak: ha a csoda nem is része a mindennapjainknak, a gyerekeknek, pontosabban kizárólag a gyerekeknek azért lehetőségük van kilépni ebből a világból, megtapasztalni azt a másikat. Búbocska, Misi és Szofi egyaránt saját valóságából kilépve avatódik be egy másik valóság titkaiba, és megszerzett tudásával helyreállítja saját világának elrontott egyensúlyát. Bár mind a négy könyv gyerekirodalomként jelent meg, feltűnően nem gyermeki a hangvételük: a Nefelé csupán gyermeki dimenzióba zsugorítva (írhatnám szuszakolva) mesél valami egészen másról. A Misikönyvnek csak a főhőse gyerekkorú, azaz még ő sem, hiszen éppen csak most megint tízéves. A Bölcs Hiánypótló szereplői gyermeki dimenziójúak ugyan, de a figurák jelelméleti telítettsége mesz- sze ezen túlmutató. A Búbocska meg éppenséggel pokoli szatíra, melyben a gyerekkorú főszereplő is csupán kellék, vagy apropó a játékhoz. A célkorosztálynak megfelelően végre nem a mindennapok illemszabályai, vagy éppenséggel az állatvilágból merített mesei köntösbe csomagolt tanmesékkel van dolgunk. Ha már lehetséges ún. csatolt tudás a gyerekirodalmi szövegek esetében, akkor az végre nem gügyögősen ismeretterjesztő, hanem a gyerekiélek kettős dimenziójának, a gyerekek kettős látásának megfelelően egy metafizikai dimenziót is megnyitva filozofikus mélységű. A mögöttes világ létezésének lehetősége itt bizonyosság, és ennek nagyon erős egzisztenciális vonatkozásai is vannak, azaz a lét-nemlét tengelyén mozogva, a kétségeket, szorongásokat oldva törvényként rögzítődik, hogy a földi életbe történő lépés csupán időleges, csupán egyetlen szekvenciája egy teljesebb értékű létezésnek. Mindenképpen friss, új ez a közös látásmód, talán Kamarás István Apuapuja óta nem születtek ennyire leplezetlenül pozitív értelemben bölcselkedő, felnőtt gyerekregények. A gyerekkor alkímiája így a gyerekvilág titkait jelenti, annak a rejtett spektrumnak a felnyitását, amit csak a gyerek lát és érez a világból: a gyerekkor nagy kérdéseire adott lehetséges válaszokat: Miből lettem? Hogyan születtem? Én is meg fogok halni? / Ugye, mi nem fogunk meghalni? Egyáltalán lehet-e / kell-e válaszokat adni bárki felnőttnek? Egyáltalán meghallhatók-e felnőttként ezek a valódi kérdések? A gyermeki világ történéseiről természetesen minden korosztály nyelvén lehet szólni, és megszólíthatók a születés-halál nagy kérdéseire adott válaszlehetőségekkel az 5-6 évesek éppen úgy, ahogyan a 10-12 évesek. A történet maga, a világ berendezkedése, a nyelv, amelyen megszólal, adott esetben lehet akár negatív értelemben is túlságosan gyerekes (legalábbis felnőttszemmel olvasva mindenképpen az), holott a tudás, amit sejtetni enged, a titkok, amelyekbe bepillantani enged, nagyon is felnőttesen komolyak. Természetesen a gyermekkornak sajátságos, a felnőttekétől külön értelmezése van az általa feltett lételméleti kérdésekre. E könyvek esetében valami olyan különös, komplex, integráló, írhatnám: panteisztikus világkép generálódik a gyermeki és a felnőtt lételméleti, metafizikai eszmék és elképzelések egybeolvadásával, amelyiknek sajátossága éppen e kettősségben rejlik: a megsejtett és az érvekkel bizonyított, az ösztönösen felismert és a kulturális örökség részeként ránk hagyományozódott világ- és létértelmezés. Talán éppen így teljes értékű a tudás: a gyerekek intuitív tudása és a felnőttek kulturálisan kodifikált ismeretegyüttese tökéletes harmóniát alkot. Esetünkben az írás, alkotás folyamatából, valamint a célközönség életkorából adódó óvó, tanító szándék, ha lehet, még nemesebbé teszi a feladatot és az eredményt egyaránt: olyan világok születnek gyerekkor és filozófia találkozásából, amelyek integráns, releváns részét képezik egész 191
