Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Mi az, hogy „Mark Twain”?

Mégsem ajánlanám, hogy óvjuk meg gyerekeinket az erős ingerektől, az ijesztő mesealakoktól, a lángot fúvó sárkányoktól, a borzalmas boszorkáktól, ördögöktől, a dermesztő szél- és jégkirálytól vagy az egész családot nagymamástul-nagypapástul felfaló gömböctől. Ellenkezőleg: épp ezekre van szükség, őket kell fölidézni, hogy tőlük megszabadulva, Erős Jánossal, Kukorica Jancsival, Vitéz Jankóval vagy a bátor kiskanásszal azonosulva eljussanak a katarzishoz, amely semmivel sem alacsonyabb rendű a mesékben, mint az aiszkhüloszi vagy a shakespeare-i tragédiákban.

Nem sokkal az után, hogy a gyereknek vannak már „kedvenc könyvei", lesznek „kedvenc írói" is. Ez úgy a kisgyerekkor múltával, kilenc-tíz éves korban következik be. Az én kedvenc íróm Mark Twain volt tlz-tizenkét éves koromban, és nagyon érdekesnek találtam, amikor megtudtam, hogy neve írói álnév, s az író ifjúkori életformájára, folyami hajós múltjára utal: „mark twain" körülbelül annyi, mint „kettes mélység". (Ez azért is érdekes volt, mert írói minőséget sugallt számomra - kezdetleges esztétikám szerint az eszmeiség vagy lelkiség második fokozatára utalt, egy viszonylag emeltebb szintre, mégsem annyira „mély" minőségre, hogy már csak felnőtteknek való legyen.) Az Egri csillagok olvasásakor ugyancsak jó volt megtudnom, hogy az idős Gárdonyit az „Egri Remete" ragadványnévvel illették kortársai. Ez növelte az író komolyságát, szavahihetőségét. Az ilyesmi persze a műben dől el, de a ráadásinformáció kedvező hatását sem tagadhatom. Azt is derék dolognak tartottam, hogy a Buda-Konstantinápoly utat Gárdonyi maga is végigjárta, mielőtt megírta volna hőseinek ezt a háromszázhatvan évvel korábbi vállalkozását. Nem értek egyet azokkal a mostanában terjedő véleményekkel, amelyek szerint az írói életrajzok teljességgel fölöslegesek. Amikor olvasunk, a beszélőt valamiképpen azonosítani próbáljuk egy elképzelt arccal, egyéniséggel, és ha nem tudjuk, hogy bajuszos volt-e vagy sem, kövér-e vagy sovány, barátságos vagy szigorú-e a szemöldöke, beszédességről vagy hallgatagságról árulkodott-e a szája szöglete, addig nem szólal meg bennünk egyértelműen az elképzelt hang, amellyel a szerzőt azonosítjuk. S ebben nemcsak az író arcképének van szerepe, hanem legalább annyira sorsának, léthelyzetének is; a portré nem pótolja a rövid életrajzot, amelyből egy-két színes és életszagú részlet sem hiányozhat. Mark Twaint olvasva, én fiatalos, vidám tenornak hallottam az író hangját. Egy sokat megélt vagabund, akitől a személyesen megélt kalandok sem idegenek. Gárdonyi mesélőhangját nagyapószerűen mélynek, komolynak és kissé tanító bácsisnak éreztem, egyben megbízhatónak. O sosem csap be egy jópofa bemondás kedvéért, míg amerikai kedvencemnek nem minden állítása vehető komolyan, például amikor a rongyosra olvasott Koldus és királyfi éles kanyarokban, fordulatokban bővelkedő meséjével kápráztat el - de még hogy elkápráztat! Gárdonyi az oktatóm volt, akit szeretni is tudtam, Mark Twain a barátom, akire szerettem volna hasonlítani, noha sejtettem, hogy szívesen füllent.

Olvasói pályafutásunk során a beszéd megtanulásától a nagyobbacska gyerekkorig tartó időszak nagyjából az ártatlanság kora. Igaz, harmadikban-negyedikben már olyasmit is tudomásunkra hoznak az iskolában és az otthoni lapozgatásra szánt tankönyvekben, hogy a költő miféle szándékkal írta meg a Nemzeti dalt, s attól fogva már nemcsak azt jelenti a vers, amit közvetlenül értünk rajta, hanem sok minden mást is. Ezért a pedagógiát és az irodalomtudományt a majd' mindenkori ellenszenvvel és előítélettel kezelő, alkalmi és hivatásos kritikusok rendszeresen elmarasztalják a pedagógusokat és az irodalmi művek elemzőit, korántsem minden esetben okkal és joggal. Okkal-joggal igen, amennyiben magyarázatuk maga alá gyűri és megöli a mű nyújtotta élményt. De oktalanul és jogtalanul, amennyiben le akarnak beszélni minket arról, hogy a művet értelmezzük, gondolkozzunk róla, és elhelyezzük a többi tudnivaló közé. A negyvennyolcas forradalom és Petőfi vezető szerepének ismerete nélkül a Nemzeti dal nem egyéb, mint pattogó hangulatú, serkentő szándékot kifejező dal, amely érezhetően valami jó és valami rossz közti választásra és cselekvésre biztat, de hogy mi végre, arról - ha nem áruljuk el neki - fogalma sem volna a gyermeknek. O csak annyit lát maga körül március tizenötödikén, hogy ünnepséget tartanak, zene szól, a felnőttek más hangon beszélnek, mint máskor, kokárdát tűznek a gallérjukra, és zászlócskát adnak a kezükbe. A történelem mankóját sem lehet egyszer s mindenkorra sutba vágni a „modem" oktatási elképzelések kedvéért, amelyek mindenáron vegytiszta esztétikai élmények fölkeltésére törekszenek. Nem kisebb szakértőre hivat- kozhatom, mint T. S. Eliotra, aki szerint nem lehet egy műről érvényesen elemzést adni úgy, hogy ne hoznánk szóba olyasmit is, ami nincs benne közvetlenül, s ami esztétikai tartalmától független háttérismeret, körülállás, adalék. Nem bizony. Petőfiről jó tudni, hogy történelmi szerepe volt versének. És ahhoz, hogy hallhatóvá legyen belső hallásunkban a Huckleberry Finn mesélőjének hangja, amint az író elmeséli a Mississippin tutajozó szereplők kalandjait, bizony nem árt, ha tudjuk, mit is jelent magyarul az, hogy „Mark Twain".

Ha fölidézném, mit éreztem 1947. vagy 1948. március 15-én, a Nemzeti Múzeumban, amelynek mellvédjén elszavalták a Talpra magyart, nem tudom, hasznát venné-e a gyerekirodalom iránt érdek177