Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Mi az, hogy „Mark Twain”?

nyéknek, Gárdonyinak, Móricznak, Mikszáthnak és a többieknek. Addig a székely tündérmesék voltak a kedvenceim Benedek Elek könyveiben, hasonlóképpen a kalotaszegi és más vidékekről származó népmesék, Kriza János, Arany László, Móra Ferenc gyűjtései, Illyés Gyula és mások feldolgozásai. Ezeket persze sűrűn váltogattam a Grimm testvérek, Hauff és Bechstein meséivel, amelyek egészen más szellemiséget árasztottak, hát még azok a Wilhelm Busch karikatúráival telerajzolt rosszcsont-történetek, amelyek hátborzongató gonosztetteket mutattak be izgalmasan és nevettetően, miközben kellő ijedelmet is keltettek bennem. Ezek főleg abban különböztek a magyar népmeséktől, hogy naturalisztikusabbak voltak - a javítóintézetbe való lurkók rendszerint élethű falusi vagy kisvárosi környezetben követték el viszolyogtató csfnyjeiket, az ódon népmesék pedig egy álomszerű mesevilágban játszódtak, amelyet nem lehetett összetéveszteni a valósággal.

Alsós (akkori szóval: elemista) koromban jól egészítették ki ezeket az olvasmányokat Lev Tolsztoj jól temperált meséi. Az orosz klasszikus történeteit életszerűnek és igazságszeretőnek éreztem, s nem zavart, ha volt bennük némi kegyetlenség, mert a világ rendje nem borult fel tőlük, beleilleszkedtek az ember és a természet kölcsönviszonyába. Igazi mesevilágot varázsoltak elém a tajgán élő emberekkel s az emberszerűen viselkedő erdei és háziállatok sokaságával - a mesék állathősei is megérnének egy külön misét -, s ez a világ akkor sem volt idegenszerű, ha egészen más észjárást, életformát és kultúrát éreztetett az orosz muzsikok és bojárok világa, mint amilyenben én magam éltem. Utólag csodálkozva veszem tudomásul ezt, ahogy az ugyancsak sokat forgatott Ezeregyéjszaka meséinek hatalmas idő-, tér- és mentalitásbeli távolságát is milyen könnyűszerrel áthidaltam. Bámulatos, hogy természettől fogva milyen könnyen tudunk azonosulni a másféleséggel, a saját magunkétól eltérő emberfajtákkal, a legkülönbözőbb népek, nemzetek, társadalmi osztályok fiainak ízlésével, vérmérsékletével. Hiszen a névtelen és fölszámlálhatatlan szerzőktől származó magyar népmesékben is megvolt erre az alap: a legkisebb királyfi bármikor váltakozhat bennük a nincstelen szegényember legkisebb fiával, az erdei állatka és a pipe a hétfejű sárkánnyal meg a griffmadárral. A mesékben megfigyelhető erkölcsi ellentétek és az osztályellentétek közé nem tehetünk egyenlőségjelet olyan gondtalanul, mint ahogy az iskolában tanították az ötvenes években, s még jóval később is. S az arab, a perzsa, a hindu vagy a kínai mesék hőseivel, szultánokkal, nagyvezírekkel és pária-gyerekekkel éppúgy együtt éreztünk - és éppúgy együtt éreznek a mai gyerekek is -, mint a magyar mese kisboj- tárjával, királykisasszonyával vagy más mesehősökkel.

Megunhatatlan - legföljebb idővel mintegy „kinőtt" - olvasmányaim, a magyar népmesék, tündérmesék ugyanúgy nem takarékoskodnak a borzalmakkal, mint a többiek. Csupán közelebbről megnézve különböznek ebben a tekintetben is azoktól a német eredetű, kicsiknek szóló meséktől, amelyek oly nagyon elterjedtek Magyarországon: a Hófehérkétől, a Piroska és a farkastól, a Jancsi és Juliskától. Karinthynak tökéletesen igaza van, amikor humoreszkjében fölidézi a gyermekének mesekönyvből mesélő apukát, aki az élve felkoncolástól, kemencébe vetéstől, kútba fojtástól, megmérgezéstől és az emberevéstől a lefejezésig terjedő történeteken elhűlve így sóhajt föl az ironikus megkönnyebbülés kedvéért: „Ugye, mennyi báj és szépség van egy ilyen mesében?" Hát igen. A boszorka azért táplálja ketrecében Jancsit és Juliskát, hogy minél kövérebbek legyenek, amikor megsüti őket. Morbidabbat ki sem lehetne találni. A „gyermeki lélek" azonban, amelyről oly sok érzelgős butaságot fecsegtek már össze, elképesztő rugalmassággal, hallatlanul erős lelki immunrendszerrel fölfegyverkezve, és valami nehezen követhető, mégis szilárd erkölcsi érzékkel tudja túltenni magát a gyermekmesékben feltáruló szadizmuson, kannibalizmuson s a különféle perverzitásokon. Erkölcsi biztonságát jórészt annak köszönheti, hogy meg tudja különböztetni az igazságosat az igazságtalantól. Persze az esti felolvasás után gyakran szüksége van á gyereknek a felnőtt segítségére, hogy mielőtt álomba merülne, a megidézett démonok elkotródjanak az ágy alá. Azt is megérti - a mesékben oly gyakran fölmerülő látszatok ellenére hogy bár a szép a jó megfelelője, a csúf pedig a gonoszé, azért a látszat gyakran csal: a királyfi varangy alakban sem gonosz, és a hetvenhétrét hajlott vénségek néha tündérkirálylányokká változnak át, ha keresztülbucskáznak a saját sarkukon.

A gyerekirodalom éppúgy nem nélkülözi a horrort, mint a felnőtteknek szóló művek, a nemesen zengő ókori és középkori eposzok, a modem háborús regények és a hazáért, szabadságért folytatott harcokat megidéző elbeszélések vagy ezek filmváltozatai. Bárki tapasztalhatta már, hogy a gyerek sokáig lelki megrázkódtatások nélkül fogadja az elképesztő rémtörténeteket, de egy-egy apró részletre néha váratlanul heves érzelemnyilvánítással reagál. Sok évvel ezelőtt, egyik este követelte három és fél éves fiam, hogy a farkas menjen a malac közeléből, nehogy véletlenül fel akarja falni. Kiderült, hogy az előző este szívébe zárt mesefigurával, Mazsolával azonosította a malacot, őt pedig nem lehetett bántani.

176