Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Mikola Gyöngyi: A Kék és a Rózsaszín
A Gyerek különös alakja a félkegyelmű, a falu bolondja és a kiválasztott attribútumait is magában hordozza. Az Utószó zárlatában a Gyerek elindul („noha már kissé a föld fölött" - tartja fönn a szöveg az imaginárius és a valós közötti lebegést) a postakert túloldalán lévő tollraktárak felé. Mi vonzza a Gyereket a tollraktárba? „Azt mondják, a járásszéli tanyákon valami rózsaszín (ultraviola) állatokkal keresztezték a libákat. És egy egész raktárra való rózsaszín (ultraviola) toll érkezett." Tolnai saját Nappal rendelkező univerzumának ismeretében könnyű beazonosítani a rózsaszín állatokat: a flamingóról van szó. A rózsaszín toll az angyali dimenzióba emeli a Gyereket, pontosabban, nincs eldöntve, hogy a ködben és verejtékben ázó gyermek a toliban meghemperegve maga is angyallá válik-e, vagy pedig izzó tekintete lángra lobbantja a tollraktárat, ahogy súlyos léptei, végzetes vonulása előlegezi. (Más Tolnai-szövegekből tudható, hogy az emlegetett tollraktár valóban felrobbant egyszer a benne tárolt acetonos hordók miatt.) Ez a különös kettősség teszi olyan feledhetetlenné a Gyerek alakját a Kékítőgolyóban, akárcsak a modem filmművészet néhány különös gyerekszereplőjét, akiknek a pillantásában szintén ez a különös, titokzatos kettősség fénylik. Ilyen Stalker lánya Tarkovszkijnál, aki a tekintetével képes megmozdítani az asztalon a tejjel teli poharat, Alexander tekintetétől pedig rettegés fogja el a kegyetlen püspököt Bergman filmjében. A flamingó a Tolnai-szövegek misztikus kisvárosának, világfalujának (amennyiben minden falu a világegyetem univerzális mintájának tekinthető) Ős-Madara, a nagycsalád totemállata is. A Cápácskám: apu! című poéma (mely A gyönggyel töltött browning című hosszúvers párjaként is olvasható, hiszen ez is a lány monológja az apjáról, apjához) a misztikus Gyerek után a mitikus Apát rajzolja meg, úgy, ahogy a gyermek látja. A kötet első fedőlapján egy cápa feje látható, acélkék rücskös bőre, a tűhegyes fogak, a hátoldal pedig rózsaszín: a flamingó tollai, szeme és fekete csőre ismerhetők föl. Ez a kék-rózsaszín kompozíció ismétlődik a középső oldalak színes grafikáin, és valósul meg a szöveg szintjén is. A vers voltaképpen az apjáért aggódó, apja után síró lány éneke, a folyamatosan, refrénszerűen ismétlődő megszólításban (cápácskám: apu!), egyszerre fejeződik ki a játékosság, a gyöngédség, de a sikoly is, mert a mitikus tengeri nagyvad (akinek az apját látja) nemcsak közveszélyes, hanem igencsak veszélyeztetett is: „vigyázz jön a jugovinil gőzös / ennek is épp most kell jönnie/ minden jel szerint itt vezet / rajtunk át vezet a jugolinija / vigyázz jön kettészel cápácskám /... / vigyázz széttrancsíroz a légcsavar" A cápa és a flamingó a veszélyeztetettségük folytán kerülnek azonos szintre, a vérengző nagyvad és a törékeny madár ugyanannak a minőségnek a két aspektusát jeleníti meg. A lány a flamingóról énekel az apjának, mintegy a flamingó történetét mondja föl, mutatja föl a pusztulás szélén, mint közös mítoszt, örökséget. A történet arról szól, hogy a nagyapa a búcsúvadászatán nem lőtte le a Sós-tónál a flamingót, de kis híján megölte a bolond Wilhelmet, mert azt hitte, ő zabálta föl az egzotikus állatot. És amikor a nagyapa meghal, a bolond Wili elviszi a ravatalához a flamingót, és a flamingó a halott fejéhez röpülve elhelyezkedik a ravatalon, a nagyapa pedig mintha holtában is mosolyogna. A vadász leteszi a fegyvert a törékeny szépség, a Rózsaszín gyöngédsége mint magasabb hatalom előtt, amely visszatér hozzá, átsegítve őt a Túloldalra - erről szól a lány éneke, mintegy biztatásul a bukó napba távolodó apjához (a nagyapának is a bukó, a lemenő napban jelent meg a flamingó). Ám a nagyapa történetének teljessége nem garancia a jövőre, nem ad választ a refrénszerűen, mániákusan ismétlődő kérdésre: „még előttem az élet azt mondod milyen lesz cápácskám: apu! milyen lesz a közepe hogyan fogom leélni 164
