Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Pécsi Györgyi: „Félelem nélkül élni”

királyleány panaszához ér, el is énekli annak keserves énekét: „»Édesanyám, édesanyám, / ahelyett, hogy engem szültél, / mért nem inkább fát ültettél, / vagy egy kutat ástál volna, / aki szomjas, ivott volna.« Lélegzet-visszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony oly gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték" -, teszi hozzá az emlékező. A látszólag egyszerű emlékezés, a keret ürügy lesz arra, hogy a mesélő (az író) valamennyire megismertesse a gyermekeket a régi paraszti életformával, munkarenddel, a mesélés történetének, rítusának az elmesélése pedig pontosan betájolja a mese helyét a közösség életében. A mese, a mesélés a mindennapi közösségi élet része volt, a közösség ünnepi és ihletett pillanata, amikor a mese szépsége (a költészet) megszüntette a távolságot a felnőtt és a gyermek között (nem lehajolt hozzá, hanem fölemelte). De a mese meséje például szolgál arra is, hogy ugyan egészen más körülmények között, de ma is így érdemes (ahol népdal, ott énekelve) olvasni a mesét.

Ezeknek a népdal-vendégszövegeknek azonban más funkciójuk is van, s talán elsődleges funkciójuk éppen a nyelvőrzés és a hagyományőrzés. A Noé bárkája felé (1973) című („felnőtt") versében azt írja a költő, hogy a kisebb nyelvi közösségek létének veszélye idején modern Noéként (költőként, értelmiségiként és mindünknek) ma már az anyanyelv szavait kell begyűjteni: „A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges", hogy a vízözön elmúltával legyen miből újra fölépíteni az életet. A megőrzött szóval pedig „újra- / teremthetjük magát / az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / többé nem lehet." A tragikus-komor hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyarsága fokozottan érzékelte az anyanyelv veszélyeztetettségét, de kiegészíthetjük, hogy megváltozott körülmények között (globalizáció, az angol nyelv térhódítása, a kis nyelvi kultúrák perifériára sodródása) a kis népek változatlanul, ma is az anyanyelv megmaradásáért küzdenek. (A végső lényeget illetően tehát nincs különbség a magyarországi és a kisebbségi magyar nyelv védelme között.) Kányádi Sándor számtalan módon őrzi és örökíti át a nyelvet és a hagyományt. Nemcsak verseinek, meséinek lírai szépségű nyelvi megformáltságával, de azzal is, hogy szelíd, rejtett tanító célzattal a magyar népdalkin- cset is élővé varázsolja - prózai meséibe szőve a népdalok ismeretére, szeretetére tanít, s érzelmileg is megerősíti a kötést. Egy másik gyakori módja a nyelvőrzésnek az, amikor az eredetmesék mintájára egy-egy szólás, közmondás jelentését fejti föl az író. Hogy mit jelent a félnótás kifejezés (Félnótás Ferkó), hogyan értse, hogyan, mikor használhatja a Tűvé-tevő, a Fából vaskarika szólást, az Alkalom szüli a tolvajt vagy a Ki mint vet, úgy arat közmondást a gyermek, ezekhez anekdotikus, játékos történetekben vezet el az író. Az önálló eredetmesék mellett természetesen számtalan alkalommal használ, kelt életre a költő elfeledett, ma már ritkábban használt szófordulatokat, kifejezéseket - az eszköz- használattól a népi időjárásjóslásig.

Kányádi Sándor meséinek, verseinek másik legjellemzőbb vonása a személyesség és az életszerűség. Rendszerint már a mese felütései, az első mondatok meghitt viszonyt teremtenek mesélő és olvasó (mesehallgató) között. Nem egy személytelen narrátor meséli el a mesét, a történetet, hanem egy olyan idősebb férfi, aki maga is emlékezik saját gyermekkorára, gyermekkorának világára, aki gyakran hivatkozik mindennapi tapasztalataira is - nem feledve, hogy a régmúlt vagy a kortársi világ meg nem élt pillanatai a konkrét jelenben élő gyermek számára önmagukban is meseiek. Az író - a klasszikus népmeséi fordulatok mellett - gyakran kezdi úgy történeteit, hogy: „Élt a mi falunkban annak idején....", „Akkora lehettem, mint ti, lehet, hogy még kisebb is valamivel...", „Az én gyermekkoromban, amikor még...", illetve él olyan fordulatokkal, mint: „a mi vidékünkön", vagy „akkor hallottam ezt a történetet" stb. Ez a személyessé tett viszony azonnal otthonos teret képez: a történet, a mese nem külön világ, hanem az élet része, a meseolvasó/hallgató nem fikcióval fog találkozni, hanem megtörtént vagy megtörténhető eseményekkel, „igaz" dolgokkal.

139