Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Tolnai Ottó: Két új jegyzet Benes Józsefről
Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak... Láttam; s nem láttam rajt, mást, csak körökbe Fölvetett bugyborékát a fövésnek, Mely fölfuvódott, majd elült pöfögve. De igazán nem tudom eldönteni, mik is azok a bugyrok, amelyekből kiugrani próbálkoznak. Ugyanis van, amikor önnön árnyuknak, fekete figurájuk, amely olykor szürkés, sőt egy kis krétával is meg van itt-ott érintve, firkálva, akárha a holdvilág által, önnön fekete figurájuk még feketébb, nigrum, árnyékának tűnnek. Velickovic (aki, mint Dado, szintén Párizsban él) újabb képein, éppen azokon, amelyeken visszafogja, sőt teljesen eliminálja a meztelen ember és a patkány viadalát (ha jól emlékszem, éppen Einstein mondotta, ha valamivel nagyobb lenne a patkány, ő uralná a Földet), visszavonja a direkt borzalmat, amit Belgrádból, illetve a Balkánról hozott anyagból és Bacon festészetéből kevert volt ki, legjobb, legszebb képeit festi a kilencvenes évek végétől, az ezredfordulón. A sivatagot, szépen sárgásán, egy kifeszített szögesdróttal, kis halálfejes zászlóval, illetve a sárga sivatagot valami szabályos fekete körökkel: olajkutakkal, tartályokkal. Pillanatnyilag ezek a sárgás, elpiszkolódó, megfeketedő, s itt-ott, egyes képeken vörös lánggal fel is csapó, sivatagban látható szabályos körök, az új geometrizmus lényeges momentumává nő az ezredforduló festészetében. (Előző korszakának csupasz, jóllehet egzaktul fugázott falaival, a borzalom színhelyeivel korrespondálnak.) Na már most, Benes figurái mintha beleestek volna ezekbe az olajkutakba, tartályokba. Ám vannak napok, amikor egyértelműen a kék ráma és a kép üvegére vetülő, a mediterráneumot idéző feketefenyők határozzák meg a képet. És akkor egy boldog fürdőzést látok. Hiszen a tengereink lassan elszennyeződnek, mind több olaj folyik beléjük, mind több rozsdás, olcsó szállítóeszköz, borzalmas tartályhajó lukad ki, törik egyszerűen ketté a rengő olaj súlyától. És minden bizonnyal ezt is megszokjuk. Meg, mint folyóink szennyeződését. És eljön az idő, amikor valóban így fürdőzünk, így ugrándozunk az elszíneződött, koromra-kátrányra-szurokra cserélődő azúrban. Jól emlékszem még, amikor először olvastuk Camus szavait, épp befejeztük a gimnáziumot, hogy Sziszifuszi boldognak kell elképzelnünk. Azóta megtanultuk boldognak elképzelni. Ma már mi sem természetesebb. Az ellenkezőjén lepődnénk meg. így fogjuk majd látni kátrányon hajózni korunk Odüsszeuszát. így fogjuk látni a kátrányban fürdőzők boldog tömegét. Szépen megfigyelhetjük magunkat, érthetetlen indifferenciánkat, tudatlanságunkat, a közeledő sötét, sűrű ár láttán. Ez így van bekódolva a kezdetektől fogva. Mármint ez a közömbösség. Igazából ma sem tudunk semmit a nagy katasztrófák mibenlétéről. A miénkről sem fogunk, fognak tudni lényegében semmit. Persze, mint annak a korai linónak az értelmezése esetében is, tudom, ez csak egy első, lehetséges ajánlat képünket illetőleg. Már hónapok óta lesem vendégeinket, netán valami mást tudnék kilesni a kép előtt a szemükből. És egy autentikus olvasata már történt is a képnek. Igaz, lényegében az én vonalamon. Az történt ugyanis, hogy a nagy japán No-táncos, Tanaka Palicson tartózkodott, egy kurzust vezetett túl az árvalányhajas pusztán, a határsáv fenyvesében. Megnéztem egyik előadását az ún. Etnocamp kis tanyájának tisztaszobájában. Bekormozva táncolt, küzdött a fehérre meszelt falakkal. Utána elmondtam neki benyomásomat. Mármint tűnődésemet, lehetséges-e Hirosima után is a japán tánc. Eljött hozzánk a Homokvárba, összebarátkoztunk. Következő évben már az udvarunkban is táncolt. Benes is nálunk volt éppen. A tánc után, benn a lakásban, bemutattam neki Benest, mondván, festő, a falra mutatva, annak a képnek a festője, majd még hozzátettem, ifjúkoromban én voltam a rajztanára. 64
