Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Tolnai Ottó: Két új jegyzet Benes Józsefről
Tanaka a képre pillantott. És szinte megrepedtek a falak, szinte felhangzott a kép boldog jajgatása... Akkor még hozzátettem, de az is lehetséges, hogy ő, Benes volt a rajztanárom, már egyikünk sem emlékezik ezekre a részletekre. Tanaka mindent megértett, kért egy katalógust. Nagyon lényeges számomra, hogyan formálódik Tanaka véleménye, mit fog majd mondani, ha legközelebb itt ül a képpel szemben a nappaliban. Egyelőre, befejezésül, még csak megismételném, hogy hát igen: boldognak, szinte táncos koreográfiát produkálóaknak kell elképzelni a koromban-kátrányban-szurokban fürdőző népséget, annál is inkább, mivel magunk is ott ugrálunk, kiáltozunk közöttük. Hogy mit is kiáltozunk, azt magunk sem értjük pontosan. II. Benes árnyéka, avagy a mondén hurkapálcika A test az a mező... A testem kontextusában vett dolog ez, a testem pedig csak szegélye vagy perifériája a dolgok rendjének... Az animáliák és az emberek ilyenek: abszolút jelen levő lények, melyeknek negatív nyomuk van. A korporeitás vagy testiség, melyhez az eredendő dolog hozzátartozik, inkább általában vett korporeitás... M. Merleau-Ponty Különös, pedig mennyit mozgatták, a pálcikaemberkéről sem tudunk többet, mint az emberről magáról. Pedig nagy művészek játszottak vele, pontosabban: vették nagyon komolyan. Klee és Kafka például. Meg Csáth Géza, majd Giacometti és Michaux. Klee pálcikaembere egy iskolafüzet kockás lapjain mozog, akárha a klasszikus csataképek felett, kötéltáncosként. Talán azt mondhatnánk, játszóterekké alakítja a csatatereket, jóllehet a csataterek majd csak Klee után lesznek igazán borzalmas színterekké, hogy a koncentrációs táborokban, a Gulágon és Hirosimában, immár valós pálcikaemberkék mozogjanak, vetüljenek a sárra, a hóra, a hamura. Kafka végigköveti, mi történik az emberi figurával, mi íratik a bőrére, hogyan alakul rovarrá, hogyan vágnak fejszével sebet az oldalába. De ha rajzolni kezd, már csak a pálcikák maradnak... Michaux ideogramma-lényével, Pymmel veszi kezdetét a pálcikaemberke tulajdonképpeni irodalma. Körülbelül annyit tudunk az emberről, mint Pymről. Igen, Pym az ember egy megéledt modellje. Minimumra redukálódott, már nincs kívül és belül, csupán csak életre kelt... Giacometti figurájáról sem tudni, pálcikává csupaszított-e, avagy pálcikából épül tovább, netán kezet, lábat, sőt szemet is kaphat... De a pálcikaemberről értekezve talán még korábbról kellett volna kezdenem. Lascoix- nál például. Hiszen azóta sem szembesült a szörnnyel senki ténylegesebben, mint az a pálcikaemberke ott, a barlangfalon, noha közömbössége ma is felfoghatatlan számunkra, jóllehet mi is ugyanolyan helyzetben vagyunk, szemben a szörnnyel, amely még mindig vérzik, ám korántsem vérzett el, ugyanolyan helyzetben, ugyanolyan közömbös pálcikaemberkék... Vagy kezdhettük volna az etruszk emberkéknél, akik viszont végtelen boldogságban buknak fejest a feneketlen kékségbe... Benes két véglet között mozog. Sematikus, keskeny figurákat (Kosztolányi mondja valahol, hogy: keskeny kurva), már-már pálcikaemberkéket vetít elénk. Avagy Fellinit és Boterót is űberelve, a monumentálisán redős, netán éppen a Michelin-maszkóta női változatát, Husikát ülteti egy asztalka sarkára. De persze közben is állandóan vizsgálódik. 65
