Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Kántor Lajos: Vörösmarty – Bazilika – Károlyi

Petrivel nem ez a helyzet, ő itt van velük, a Vörösmarty téren meg a Bazilikánál - és az Izolabellában, a Batthyány tér fölött -, mint ahogy ott van Sebestyén könyvtárában, pontosan a Szisz kötetei mellett. Amikor legutóbb a könyvek rendezésébe fogott, Sebestyén összeköltöztette őket, nem gondolva rá, hogy rövid időn belül egymást erősítik majd, például Székely Jánossal szemben. Csak öt év van köztük, Szisz és Petri közt, mégis más nemzedék, más közeg, más körülmények - itt és ott, másfajta tiltás, más támogatás. A lényeg azonban:- Kinek a nevében beszélek? Itt azt kellett és lehetett végiggondolni, hogy vajon jelen- tenek-e még valamit a ködös univerzáliák, hogy: nép, nemzet, emberiség... hogy nem kellene-e szerényebben, de konkrétabban meghatározni, hogy mi az a lehetséges közösség, kikből áll az a kör, akiknek a problémáit megfogalmazom, és akikhez jó eséllyel úgy tudok szólni, hogy megértik, amit mondok. Ezzel tulajdonképpen rákérdezünk arra, hogy mi a közeg, amiben realizálom a költészetemet. A tényleges közeg.

Petri Györggyel Sebestyén először mint Mikes Kelemen utcai házigazda találkozott, és több pohár után folytatott beszélgetéseikből nem szűrhette le, hogy a maga törvényei szerint élő költőben nem akármilyen gondolkodó rejlik. Végre eljött az ideje ennek a felfedezésnek is. Egyébként Petri úgy kortársa Illyésnek, Székely Jánosnak, hogy már Szilágyinak is utókora. A költészeti vita a mába ér a könyvheti fehérasztalnál.- A nyelv többé nem a költő hagyományos lantja, amit megszállottan penget, hanem egy igen problematikus instrumentum, amit működés közben folyton felül kell vizsgálni, s ilyen módon témává lesz maga ez a felülvizsgálat is. Nem véletlenül nevezem mindezt empirista beállítottságnak. Úgy vélem, hogy ennek - mint minden stílus- és korszakváltásnak - van valami mélyebb és általánosabb szociológiai és történelmi alapja (de hát Székely is valami ilyet mondott - igaz, lényegében megállt a felvilágosodásnál, gondolja Sebestyén); emblematikusan fogalmazva: az egyik legdöntőbb változás az, hogy míg az ötvenes években a kelet-európai kultúra központi alakja az ideológus volt, aki megfogalmazza a szent eszmét, amiből le lehet vezetni a valóságot, illetve azt az eszmét, amihez hozzá kell idomítani az empirikus valóságot, úgy a hatvanas években a helyére jelképesen a közgazdász, a technokrata, a társadalomtechnikus kerül. Nem véletlen, hogy ez az az időszak, amikor kibontakoznak, sőt elburjánzanak a szociológiai felmérések, a menedzsment, a vezetéstudomány, s erre az időre esik a számítógép eszkalációja. Nem sub specie ideológiáé nézzük a dolgokat; nem az az érdekes, hogy a valóság megfelel-e valamilyen előzetesen kialakult eszményképnek, hanem hogy tulajdonképpen milyen is ez a kialakult valóság.

A valóság különféle indulatokat váltott ki Petriből, és ő - nyilván másképpen, mint Kós a maga megnyilatkozásaiban, és másképpen, mint Székely János - nem fogta vissza magát.- Volt egy naiv, primitív és egyszerű indulat bennem, hogy elég volt a parabolákból, a célzásokból, az egymásnak beszélésből, hogy mi tudjuk, miről van szó, ők meg úgy tesznek, mintha nem tudnák. Egyszerűen szükség volt a durva beszédre, a versek szókincsében megjelenő obszcenitás szándékolt volt, én a prüdériát, nemcsak a szexuális, hanem a közéleti, politikai prüdériát is, a rendszer alaptermészetének tartottam. Tehát metaforikus gesztus van abban, hogy tessék, belemondom a pofátokba, hogy elég volt a hablatyolásból, a finom allúziókból. Ez szükségképp hozta magával, hogy időnként valóban artikulálatlan düh tört ki belőlem. Ami pedig a versírás kegyelmi állapotát illeti: sosem láttam értelmét annak, hogy betartsam a horatiusi elvet, hogy egy nap se múljék el írás nélkül. Amikor úgy érzem, hogy semmi sem fog az eszembe jutni, akkor teljesen értelmetlennek tartom, hogy püföljem az írógépet. Aztán egyszer csak leülök a géphez, és írok. Ez egy rejtély, hogy nem tudom, mi történik a fejemben. Például soha nem dol56