Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
E beszélgetések, e könnyed és meg nem tervezett szóváltások lényege éppúgy volt az érthetetlenség, az irracionalitás nyugtalanító és baljós jelenléte is, mint a fény. Nem lehetett többé bízni a szavakban. A kezelhetetlen érzések átmosták és megváltoztatták a legegyszerűbb gesztusok jelentését is, s ha e tüntető kétértelműség miatt Imre olykor elbűvölve hunyorgott is, nyugodt nem lehetett mégsem. Néha bármit kérdezhetett, minden kérdésre ugyanaz volt a válasz. Ha nem félhetett volna a lánytól, nyilván nem ragaszkodik hozzá. De mégsem a lánytól tartott igazán. Attól tartott, hogy valami módon, önkéntelenül is, de rosszat tesz vele. S ez persze bántóan egyszerű lehetőség volt. Félt a lánytól, mert Klára minden szenvedélye és kiszámíthatatlansága ellenére bántóan törékenynek tetszett. A lány nemcsak játszott vele, nemcsak kacérkodott, hanem teljes egészében felkínálta magát. S ez zavartalanul természetes, igazán nagyszabású gesztus volt, a férfi nem találkozott még hasonlóval, jóllehet voltak kalandjai annak idején Drezdában, Bécsben, s még Pest-Budán is. Egy ártatlannak tetsző kérdésre nem azért van szükségünk, hogy azonnal rávágjuk a helyes választ, hanem, hogy arra döbbenjünk, másfajta, számunkra érthetetlen válaszok is lehetségesek, sötét, fájdalmas, kegyetlen válaszok, melyek éppúgy jogosak, mint a legegyszerűbb nemek vagy igenek. Jól van, mondta a lány halkan, tegyük fel, hogy magát valakinek meg kell ölnie, mert így parancsolta az Isten. És miért kellene engem bárkinek is megölnie?! Klára türelmetlenül legyintett. Nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy maga, Imre, kit választana, ki ölhetné meg magát, kinek lenne joga hozzá! Kinek lehetne ez kötelessége?! Imre hallgatott, nem válaszolt. Ezek csak olyan... olyan költői kérdések, mondta csalódottan. Majd meglátja, az élet is felteszi őket, bólogatott komolyan Klára. Nem a nőiség kizárólagos logikája ez, gondolta Imre. És nem is a férfiasság logikája, hanem a két, egyébként önmagában normálisan működő világ túlzott közelsége révén kialakuló kívánatos zavarodottság. Nem lehetett többé ártatlanul szólni. Szép Imre mindent ugyanúgy tett, ugyanúgy harapott egy almába, törte meg egy kifli végét, ahogy eddig, ugyanúgy lapozgatta az újságokat, vizs- gálgatta virágjai és hajtásai földjét, ám most a korábban oly magától értetődő mozdulatai is esetlennek és természetellenesnek tetszettek. Képtelen volt többé mámoros lenni. Más emberek, tűnődött, ilyenkor ellenkezőképpen viselkednek, önfeledten vetik magukat az érzelmeik kavarta örvényekbe, s boldogan fuldokolnak. Feltétel nélkül hisznek maguknak, és elbűvölve bámulják azt a másik valakit, akiből azonban bármelyik pillanatban gyűlölködő torzszülött válhat. Szép Imre jóleső kétségbeesettséggel figyelte magát, mintha haldokolna. S egy éjjelen magányában kissé beivott, majd sokáig ült a gyertyafénynél. Aztán kiválasztott egy piciny rózsavirágot, a városszéli mezőről hozta a gyepűrózsafát. És lassan ízlelgetve megette. Utána likőrt ivott. Egy egész üveggel, gyorsan, mint aki fél józan lenni. Lehunyta a szemét. Érezte, hogy nagyot koppan a homloka az asztalán, de úgy maradt. Képtelen lett volna felállni, de éber volt, akár egy repülő kő. 16
