Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Nem értem, válaszolta zavartan Imre. Olyan fájdalmat, amitől magának jó lesz, mosolygott Klára. Nem hinném, hogy tudnék ilyesmit tenni, ingatta a fejét Szép Imre. Én tudnám úgy bántani magát, hogy nekem az jó lenne, jelentette ki Klára. Ragyogott a szeme. Elszánt és gunyoros volt, s mintha a férfi fölé nőtt volna. Ha például letépném a legkedvesebb virágát. Tudom, mert mondták, hogy szerte a városban virágokat ültet! Elültet egy virágot valahol, aztán magára hagyja. Elültetné, én meg nyomban letépném. A férfi könnyedén felnevetett, mint aki rosszabbra számított. Ugyan, ez nem bántana engem, hiszen más is letépi őket. A virágok sokszor halnak meg, Klára. Meghalnak, mert megöli őket a vihar, a tél, az emberi kéz, de aztán kihajtanak megint. És ha azt parancsolnám, hogy maga is növesszen szakállt, mint a többi komoly férfiú?, kérdezte a lány. Maga játszik velem?, mosolygott most szinte vidáman Imre. Attól nem fél, hogy egyszer meggyűlöl engem?, hajolt közelebb Klára. Nem félek semmi ilyesmitől, válaszolt talán túl gyorsan és fölényesen Imre. Akkor nem is tudna szeretni igazán!, s a lány csalódottnak látszott. Dühösen, kivörösödve toppantott. S most aztán úgy hagyta magára Szép Imrét, hogy nem pillantott vissza. A férfi nem volt ilyesfajta próbatételekre felkészülve, melyek játékos könnyedséggel, ártatlan évődéssel kezdődtek, ám végül olyan komolyak lettek, mintha az élet értelmét kívánnák megvilágítani, egyértelműen és megfellebbezhetetlenül. Mintha jelentéktelen tolvajlás után egyszerre csak a bitófa vetne rád árnyékot. Azt mondja meg nekem, maga kicsoda!, szólt a lány. A férfi lehajtotta fejét. Mert azt maga nem látja?, kérdezte halkan. És ha nem azt látom, amire maga gondol?! Nem mindegy, hogy én mit mondok?! Nekem az egyáltalán nem mindegy, hogy maga minek akar látszani!, csattant a lány. Hát persze, nem azok leszünk soha, aminek látszani akarunk, de azért azok is mi vagyunk! Akar valamit, és az a valami soha nem lesz a magáé, és az a valami mégis maga, maga, maga, Klára egészen szenvedélyes lett. Nekem egyáltalán nem mindegy, hogy maga mi akar lenni! Imre lassan megértette, hogy ezek a beszélgetések nem a hagyományos logika szerint építik magukat, nem a magától értetődő, ok-okozati viszonyok napfényes rendjét, átlátható struktúráit hozzák létre, hogy nyomukban nyugalom és béke támadjon. Nem, nem, a logika nem mondott csődöt, egyszerűen csak működésképtelennek bizonyult, hiszen nem támaszkodhatott dolgok elnevezésének elfogadott módusára, mintha ugyan a lassan feltámadó, majd annál erősebben munkálkodó szerelem azzal tüntetett volna, hogy nincs, nem lehet jelentése, mert bármely szavuk vagy mondatuk nyomban önmaga ellen is fordulhatott. Hiszen az eldobott kő nem találhatja el magát, ellenkezett a férfi, s ilyenkor a lány csak a vállát vonogatta. 15
