Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)

Vagy egymásba botlottak hétfőn délelőtt, amikor a város fásultan kezdte a munkát, és találkoztak kora délután, amikor a Kálvária tér felől lehelte feléjük a szél a harang lelkes, hamis kolompolását, és találkoztak kellemetlen szélben és fullasztó szélcsendben, és olyan viharban, hogy a Tisza északi kanyarulata fölött néma, baljósán csapkodó villámok karcolták tele a lila eget.

Hallom, mi történt a hajóval, jegyezte meg Szép Imre.

Eladtuk, bólintott Klára, és dacosan nézett a férfire.

Kinek, kérdezte a férfi, ingerelte ez a fölösleges hamisság.

Valami szerb kereskedő vette meg, nézett el messze a lány. Levitte délre. Leúsztatta a hajót. Sokan látták, hogy zeneszó és fáklyafény kíséretében indult, mert a szerbek szeretnek mulatni, dáridózni. A mi hajónk, a Klára most valahol délen úszkál. Talán a Dunán, vagy a tengereken.

És... és nem vesznek új hajót?, kérdezte megértőén Imre.

Apus még gondolkodik a dolgon, talán később, bólintott Klára.

Megéltek egyszer egy olyan zivatart, amely hosszú, fullasztó forróság után szakadt a városra. Erősen délfelé járt, bármelyik pillanatban felhangozhatott volna a harangszó. A Búzapiac sarkán álltak, éppen egymásba botlottak, a lány, mint akit kellemetlenül érint az újabb találkozás, elhúzta a száját, de a következő pillanatban egyetlen hatalmas döndüléssel zuhant alá az ég, mintha csak arra várt volna, hogy a férfi és a lány közelebb kerüljön egymáshoz. Döbbent, ájult csend lett a környéken. De máris sikongatni kezdtek az emberek. A kofák, az árusok és a szekeresek visongva menekültek. Egy megrémült ló ágaskodva rángatta a lisztes kocsit, puffogva hulltak alá a zsákok. Gyümölcsök borultak ki a kasokból, almák és paradicsomok gurultak szerte, néhányat máris széttapostak, s máris, mint hatalmas vérfoltok, sebek piroslottak a földön. Ok meg csak álltak a térre ereszkedő sötétségben, mígnem az alázuhogó víz szürke függönyén keresztül Imre úgy látta, hogy a lány maga is vízzé vált, vízből van az arca és a teste, vízből van a bugyborékoló nevetése, az érintése. A lány remegve tapogatta ki a férfi kezét, és Imre tudta, hogy Klára már fél, nagyon fél, és a félelme is vízből, az égből szakadó szürke vízből van.

A férfi nem volt erőszakos, igyekezett a legkisebb tolakodás látszatát is kerülni. Néha ezért lépdelt el a lány mellett, s éppen csak köszönt, biccentett neki. Klárát dühítette az effajta érthetetlen visszakozás, s a legközelebbi alkalommal tüntetőén ellenségességgel viselkedett. A férfi meghajolt, s udvariasan érdeklődött, tetszett-e neki a Kaszinó termében a múltkori dalest, egy kolozsvári énekes előadása, melyen volt szerencséje őt látni, de nem volt szerencséje, sajnos, az est végeztével megszólítani. A lány lassan és kimérten válaszolt, s ellenséges fejrázással, unott pillantással jelezte, nem kívánja tovább bonyolítani a diskurzust. S a derekát egyenesítve tovalépdelt. Ám néhány méter után már fordult is, és Imre látta, hogy tűzbe borul az arca, amiért így elárulta és kiszolgáltatta magát. De legközelebb Kára újra figyelmes lett, érdeklődő, meleg és barátságos tekintete szinte cirógatta a férfit. Különös játék kezdődött kettőjük között, mely tele volt magát figyelő vágyakozással, ámuló bizonytalansággal, a kiszolgáltatottság esetlen bájával, s nem kevés élvezettel, mely olykor kegyetlenséggel párosult.

Mondja, tudna nekem fájdalmat okozni?, kérdezte a lány.

14