Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Az anyátok szentségit, morogta dühödten, de már ment is Szabó, a rettenetes ladikos. Haladtában akkorát rúgott egy üres ládába, hogy ripityára tört. Az emberei között járt, de Klára még mindig kuncogott. Fél magától?, kérdezte aztán Szép Imrétől. Nem fél, tűnődött a férfi. Csak nem ért. Egyszer Léni néni kocsmájában arról panaszkodott, hogy soha nem álmodik a folyóval. Esténként úgy hunyja le a szemét, hogy erősen a vízre gondol, a sodrásokra, az örvényekre, a víz szagára, a fákra, melyek a parton sorakoznak, mint a katonák, a vízbe bukó sirályokra gondol, a vijjogásukra, de ahogy elalszik, ez az egész a semmibe vész, s helyébe üres feketeség támad. Azt mondta ez a Szabó, hogy álmodik ő a Nappal, a Holddal, álmodik földdel, sivataggal, de a folyóval képtelen az álmában találkozni. És maga mit mondott neki?, hunyorgott Pelsőczy. Hogy talán túl sokat tud róla, vonta meg a vállát Szép Imre, és Klára felé fordult, mert meg akarta jegyezni azt az ingerlő, csodálkozó mosolyt, mely a lány arcán játszott. * Szép Imre jól ismerte Pelsőczyt, néhány hónappal ezelőtt Kigl szerkesztő fiát is ő ajánlotta neki az Arany Oroszlán kávéházban, egy ostoba vita után, melyet a nőről folytatott az alkalmi társaság. A honleányoknak semmi szükségük a betűre!, az olvasás tönkreteszi, elsorvasztja őket, magyarázta egy kövér, tokás bíró, aki arról volt híres, hogy könyörtelen vasszigorral irányítja három penészvirág lányát, akik, szegények, akkor szólhattak csak, ha az apjuk erre a szeme villanásával engedélyt adott. Az olvasás elvonja a nőt a valóságtól, bólintott vészjósló komorsággal a bíró, mintha most is pulpituson lenne s ítéletet hirdetne. Kissé fölemelkedett az asztala mögül. Én, kérem, megbízható forrásból hallottam egy szörnyűséges történetet. Nos, egy pesti ügyvéd elkényeztetett lánya egész nap mást se tett, csak olvasott. Nem sétált, nem segédkezett a házimunkákban, nem járt piacra, de még bálba se, nem jótékonykodott, kizárólag olvasott! Ha reggel kinyílt a szeme, nyomban valami könyv vagy kalendárium után kapott. Este meg úgy aludt el, hogy a nyitott könyv az arcára borult. A társaságban többen felhördültek. Na, még ilyet! Micsoda életvitel! Micsoda skandalum! És mi lett szegény lánnyal, bíró úr, talán bizony éhen halt az önfeledt olvasásban?, kérdezte gúnyosan egy diákforma alak. A bíró egyetlen mozdulattal parancsolt csendet. A vizsgálat kiderítette, hogy a könyv megfojtotta, bólintott a bíró. Tudják, uraim, milyen könyv volt?! Egy gyilkos német könyv volt! Bécsben nyomtatták, német nyelven!, emelte meg a hangját, majd szinte kiáltotta, Bécsben adták ki! És egy Goethe nevű író írta! Ezt teszi a német könyv a magyar hajadonokkal! Szerény véleményem szerint pedig leginkább megcsúnyítja őket az olvasás, szólt közbe újra a diák, egyáltalán nem értékelve a bíró úr kijelentésének nyilvánvaló politikai élét. Egy itáliai tudós, folytatta a fiú, miközben felállt, egy bizonyos Borozzi száz hölgyet vizsgált meg, ötven rendszeresen olvasott, ötven- 11
