Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Fekete J. József: „Mit ér az irodalom, ha magyar?”

sen idézte, hogy „Magyarországon van a legszínvonalasabb, legélénkebb és legizgalmasabb kortárs irodalom", illetve arról is cikkezett, hogy „a magyar irodalom kötetlen, olykor arcátlan és pimasz, lázongó, forrongó és provokatív", de az ilyen - számunkra hízelgő megállapítások, pontosabban, általánosítások ellenére a német sajtónak nem sikerült megváltoztatni a Németországban élő sztereotip magyarságképet. Ez nem a szervezők mulasztásának következménye, nem is a rendelkezésre álló hat nap rövidségéből ered, hanem maguk az újságírók generálták a klisék által meghatározható Magyarország-imázst azzal, hogy folyton kliséktől szabadulni kívánó országként jelenítették meg. Ám nemcsak a kevésbé vagy jobban tájékozódott német médiumok - a nyomtatott sajtó, a recepció-feldolgozás ugyanis nem foglalkozik az illékony elektronikus médiával - felületesebb vagy alaposabb cikkei hatottak ki az alapvetően pozitív színben feltüntetett szimpatikus, „a megfelelő mértékben egzotikus ország" megítélésében feltűnő negatív szólamokra, hanem azoknak a magyar íróknak a cikkei és nyilatkozatai is, akik személyes sértettségüket a Frankfurti Könyvvásár kapcsán nemzetközi közönség elé vitték - szögezi le Tündik Andrea egyik dolgozatában. Azt is megtudjuk belőle, hogy a német újságírók is rátettek néhány lapáttal a negatív országimázsra olyan cikkeikkel, amelyekben a kommunista közelmúlt még működő reflexeit emelték ki - ismertetésük nyomán úgy tűnik, aligha kivédhető tényekre utalva.

A kötet szerkesztőinek és szerzőinek figyelme a magyar művészet - leszűkítve: irodalom - fogadtatásán túlmenően kiterjedt arra is, hogy a német sajtó mire figyelt, mire közelített rá Magyarországon: a gasztronómiára, a borokra, a labdarúgásra, az idegenforgalomra, a történelemre, a képzőművészetre, zenére, színházra, táncművészetre, fotóra, filmre. A magyar nyelv fordíthatóságának kérdését a német sajtóban nyilatkozók és cikkezők lingvisztikái és fordítástechnikai szempontokból közelítették meg, értelmezvén, hogy miért is egyedülálló a nyelvünk Európában, milyen jellegzetességei térnek el a környező népek nyelvétől, milyen árnyaltsággal képes rögzíteni a gondolatokat, ugyanakkor menynyire bezárja a magyarul született irodalmi alkotásokat önmaga börtönébe. Az Esterházy Péter által a magyar nyelv „állandó remegése"-ként és „bizonytalan sugárzásaiként meghatározott jelenség, más, így például német szempontból, a nyelvek eltérő struktúrájából eredően akár pontatlanságként is értelmezhető.

A mai magyar irodalom sokszínűségét több prózai antológia, egy-egy líra- és drámagyűjtemény és egy folyóiratszám igyekezett szemléltetni a könyvvásár idején. A die hören német irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője, Agnes Relle arra hívta fel a figyelmet, hogy a lap által szemléltetni kívánt „mai magyar irodalom" fogalma már magában problematikus, mert valójában nem a Magyarországon született, hanem inkább a magyar nyelven írott műveket jelöli. Ezt a felfogást tükrözi Dalos György Ungarn von Montag bis Freitag című anológiája is, amelybe a Magyarország határain kívül élő vagy született szerzők prózáit is beválogatta. Az antológiákat és visszhangjukat elemző Hangya Cecília mintegy általános jellemzőként azt állapítja meg, hogy az antológiákban „mindent áthat az irónia, hol nyílt, hol burkolt, tartalmi vagy nyelvi megnyilvánulásban. Ez az irónia hidat ver a nyelvi határok fölé, hogy az olvasó egy már ismert, közös, de mégis másfajta világba, az irodalom másfajta tradíciójába nyerjen betekintést".

A kötet felénél terjedelmesebb részét a Fekete Zsuzsanna, Heller Anett és Oláh Gyöngyvér által készített Szerzői ábécé, valamint Laczkó Sándor és Zilahi Tibor munkája, a Válogatott bibliográfia az 1999-es Frankfurti Könyvvásár németországi recepciójának magyar vonatkozásaihoz tölti ki. Az utóbbi a szakemberek mellett azokat is megszólíthatja, akik teljes tájékoztatást szeretnének kapni valamelyik szerző vagy valamelyik mű német fogadtatásáról, vagyis akik a Szerzői ábécében összefoglaltak mellett többre kíváncsiak. A szerzőhármas ugyanis nem a betűrendbe sorakoztatott magyar írók munkáit méltató és életrajzát taglaló cikkeket fordította magyarra, hanem az áttekinthetőség, az informativitás és a kontextualizálhatóság érdekében szócikkekben összegezte azokat, a szócikkek végén pedig megadta a forrásirodalmat.

A sorozat második, Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban című kötetéből már arról is tájékozódhat az olvasó, hogy miként alakult a magyar szépirodalom németországi megjelentetése a könyvvásárt követően, amikor - Kukorelly Endre szerint - a hosszú semmi után egyszerre csak bármit kinyitott a német, mindenhonnan a magyar csörgött. Ez a könyv már európai panorámát nyit, azt vizsgálja - szerzőtől, az anyagban való tájékozottságtól, a megközelítés módjától, a feldolgozás műfajától függően, és hosszabb vagy rövidebb időszakra figyelvén -, hogy a magyar szépirodalom, esetenként esszé, néprajzi vagy történelmi munka miként van jelen a szerb, a román, a szlovák, a lengyel, az orosz, a bolgár, a cseh, a német, a norvég, a holland, az olasz, a spanyol, a francia, a portugál és az angol irodalomban. A portugál szemlélődés egyik vonala egészen Brazíliáig mutat.

107