Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Fekete J. József: „Mit ér az irodalom, ha magyar?”
Jellegénél fogva sokkal kevésbé egységes ez a kötet az előzőnél, de a szerkesztők elvárása így is beteljesül benne, az olvasó ugyanis betekinthet általa egy-egy nyelvi közösség „magyarismeretébe", egyes írásokban meglepően széles panoráma tárul elé, ezen túlmenően a dolgozatok hangsúlyozzák a magyar irodalom fordításáért, kiadásáért és terjesztéséért dolgozók eredményeit, személyét, ami nemegyszer egybeesik a dolgozat szerzőjének személyével. A szerzők az adott országban, idegen nyelvi közösségben élő fordítók, szakemberek, külföldi magyar intézetek vezetői vagy a hungarológia egyetemi oktatói. A fordító pedig maga is író, ezért a tudományos jellegű írásokba némi szépirodalmi felhang is vegyül, a bolgár Bojkov Nikolaj egyenesen esszét írt, de már az is szinte egy groteszk karcolat, ahogy az egyik legalaposabb és legpontosabb áttekintést megfogalmazó Xantus Judit lelkesen újságolja, hogy Spanyolországban igen ígéretes a magyar irodalom jelenléte, ugyanakkor azonnal hozzáteszi, hogy az egész országban összesen ketten fordítanak magyarról spanyolra. Az összefoglalások szerzői általában áttekintik a fordítástörténeti korszakokat, eseményeket, fölvonultatják a fordítókat, kiadókat, bibliográfiai pontossággal sorakoztatják a kiadványokat, vagy csak néhány jelentősebbet emelnek ki közülük. így jár el a franciaországi állapotokat összegző Csemus Sándor, aki nagyszerű dolgozatában átfogó képet nyújt az előzményekről, majd a szerkesztők kérdésének megválaszolásában az 1999 utáni kiadványokból emel ki párat. A következő információkkal távolról sem ezt a dolgozatot kívánom kiegészíteni, hanem arra a tényre felhívni a figyelmet, hogy a fordításirodalom nem kötelezően a hazai kánont követi, sőt egyes művek (szerzők) népszerűbbek lehetnek idegen nyelvi környezetben, mint anyanyelvükön. Szentkuthy Miklós kihullott a magyar irodalom kánonából és az irodalomtörténet-írás egyik vonulatából egyaránt. Mondatai, gondolatai, művei, ha a magyar olvasókat nem is, de az európai füleket mégis megszólítják. Könyveit kiadták Spanyolországban, Portugáliában, Szlovákiában és Romániában, leginkább azonban a francia közönség érdeklődése meghatározó az esetében. Franciaországban ugyanis nem valami kis, szűkös célközönséggel bíró kiadó vállalkozásában jelentek meg könyvei, hanem három kiadó is ráharapott e magyar különlegességre, ami odahaza nem, külföldön mégis „hungaricumnak" számít, miként a szerkesztők is rámutatnak a sorozat harmadik kötetének előszavában a nemzeti irodalmi kánon és a külföldi elváráshorizont eltérő voltára. Eddig a következő Szentkuthy-művek jelentek meg Franciaországban: az Editions Phébus kiadásában - Széljegyzetek Casanovához (En marge de Casanova) 1991, Fekete reneszánsz (Renaissance noire) 1991, Escorial - 1993, Frivolitdsok és hitvallások (La confession frivole) 1999; a Librairie Corti kiadásában - Az egyetlen metafora felé (Vers l'unique métaphore) 1991, Ágoston olvasása közben (En lisant Augustin) 1996, Az alázat kalendáriuma (Le calendrier de l'humilité) 1998, Barokk Róbert (Robert Baroque) 1998; a Seuil kiadásában - Burgundi krónika (Chronique burgonde) 1996. A kötet szerkesztőit nem csupán az érdekelte, hogy milyen érdeklődés mutatkozik manapság, különösen az 1999-es Frankfurti Könyvvásár után az európai nyelvekre lefordított magyar irodalom iránt, hanem az is, hogy min múlik ennek az érdeklődésnek a fenntartása és növelése. A válasz legegyszerűbben fogalmazva ennyi; kevesebb illetékes és pénz kellene. Vagyis a magyar könyvek fordítását, kiadását, terjesztését és népszerűsítését összehangoltan és komoly támogatással kell(ene) végezni, amihez az „illetékeseknek" számos gyakorlati tanácsot adnak a tanulmányok szerzői és az összefoglaló Utószót író Bemáth Árpád. A sorozat harmadik kötete a műfordítás és a befogadás kérdéskörét dolgozza fel neves szakemberek dolgozatainak közlésével, de ismét a német nyelvterületre mint a magyar kultúra legerőteljesebb befogadójára és közvetítőjére szűkítve a vizsgálódást. A tanulmányok egy része a két kultúra találkozását, párhuzamosságát és távolodását taglalja, a másik részük a Frankfurti Könyvvásár alkalmából kiadott fordításkötetekkel, illetve a könyvvásárt követően megjelent kiadványok recepciójával foglalkozik, ezúttal a kultúrtranszfer nyelvi konstellációjára összpontosítva, de „a tanulmányok nem elsősorban a fordítások színvonalának minősíthetőségére, hanem a fordításban és kiadásban érvényre jutó szempontok, rejtett előfeltevések, piaci stratégiák feltárására, a fordítás- és kiadáspolitikai kérdésekre helyezik a hangsúlyt". A módszertani megközelítés tekintetében eltérőek, de egyben hasonlóak is ezek a tanulmányok. Egyik vonulatban a német médiában megjelent reagálásokból indulnak ki, a másikban pedig nyelvkritikai megközelítésből tárgyalják a fordításokat, szinte kivétel nélkül, de terjedelemben eltérően vázolva, vagy éppen alaposan kidolgozva az illető mű magyar értelmezését. A fordításkritikai dolgozatok egyik fő kérdése, hogy mennyiben befolyásolja a mű befogadását és értelmezését a fordítás minősége (Sarankó Márta), a német recenzensek ugyanis hosszadalmas tartalmi ismertetők mellett „takarékosan bánnak az értékeléssel" (Sausic Attila), de azt, hogy a fordítói fölény vagy alázat mennyire befolyásol(hat)ja egy irodalmi műalkotás idegen nyelvű fogadtatását, csak az vizsgálhatja, aki szakmai felkészültsége mellett mindkét nyelvet behatóan ismeri. Az ilyen 108
