Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Faragó Kornélia: „A perspektíva végén”
kötött megfoghatatlan különösségek, a viszonylag tünékeny, a szertefoszló, a szétolvadó, a tranzitáló jelenségek létminőségeként, létmódjaként. A tejszerű ködben és bizonytalan derengésben az átmenetek, eldöntetlenségek és egybemosódások jelzik, nem tudni, hogy hol vannak az érzéki-fizikai úton átélt határai, és hol kezdődnek a megfigyelési logikán túl zajló események, a mások számára rejtve maradó, sajátságos tudatélmények, mentális működési formák. A kötet utolsó elbeszélése (Én, Thészeusz) - amelyben legalább olyan kifejezett a mítoszfunkció, mint a Margitban - a labirintus-mitologémát idézi, a jelenkori magyar irodalomban másoknál, Grendel Lajosnál (Thészeusz és a fekete özvegy) vagy Krasznahorkai Lászlónál (A Théseus-általános) is megjelenő toposzt. A hasonlóban való rátalálás, a behelyettesítés groteszk mozzanatát ugyancsak hasznosító Grendel-regényből idézem: „Az az alaphelyzet, hogy én Thészeusz vagyok,...". Baka István Thészeusz-történetének zsúfolt jelentésvilágában a mitologikus és a történeti értelmezések többszörösen is keresztezik egymást. Mindegyre az '56-os diskurzus hangjai hallatszanak ki a narratívából. Az Ariadné című kamaraopera librettóját egy ötvenhatostól tulajdonítják el a bebörtönzött szerző halála után. A főszerepet játszó színésznő életébe erőteljesen beleszólt a forradalom. Az elbeszélő labirintusszerű szituációként érzékeli, de a Pilinszky-mottó jelzései szerint a „nyílegyenes labirintus" paradoxonéval véli megnevezhetőnek azt a léthelyzetet, amelyből a játék és „valóság" egymásba eső története kibomlik. A kiismerhetetlenség létélménye voltaképpen nem a jellegzetes labirintusrajzolat, a közvetlenül át nem látható függvénye. Ennek a paradoxonnak ahhoz az érzéskomplexumhoz is köze lehet, amely Krasznahorkainál a „nincs labirintus, csak eltévedtünk" összefüggésében jelenik meg. Baka itt újra az „idő nélküli látás" gondolatát veti fel. A fázisszerűen beállított EGYENES LABIRINTUS az álló idő, „az egy helyben topogó idő", a haladásképtelenség, a ködbe vesző jövőperspektíva, az örökre változatlan fényviszonyok, az orientációvesztés, a rendkívüli energiákat felemésztő, hasztalan erőfeszítések szimbolikus tere, amely teljesen elbizonytalanítja az én helyzetének azonosíthatóságát. Ez az időtlenség azonban beilleszkedik az időbe. Ebből a térből kilépve, a beszélő már nem független többé az időtől, mint múló időtől, amely az időtlenségben való tartózkodása alatt is telik, s amelyben még a színház „alvilágát" is meg kell járnia, hogy önjelölt Thészeuszként az előadás jelenetébe léphessen a „felettébb tiszta" (Kerényi Károlynál a krétaiak görög nyelvén: ari-hagné) képzetének védelmére. A meg nem szerezhető helyén, a „felettébb tiszta" szerepkörében egy öregedő énekesnő, egy undorító, iszákos nőcske áll. Ezért segítheti a jelentésadást a már idézett gondolat: ezúttal az analógia nem helyrehoz és összebékít, hanem elválaszt, súlyosbítja a bomlást. Mintegy ráadásul, abban a mítosz-horizontban mozog az elbeszélés, amelyben Ariadné a szétválás jelképeként értelmeződik. A perspektíva vonalai pedig tömör betonfalakként húzódnak, és végül teljesen összeérnek. Olyan létezésatmoszférát teremtve, mint amilyent a csokoládészelet (amely ötvenhat után eltűnik a boltokból) és a női alak nevének (Ada) egybecsengésével körvonalazott Rákosi-narratíva meg a csokoládépapír rajzolatának egészen összefutó, a perspektíva végét jelentő vonalai már egyébként is sejteni engedtek. A szöveg- és kötetzárlat sajátos jövőtlenségében, a perspektíva végén, a Semmi alakzata jelenik meg, szinte rondószerűen. 96
