Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Faragó Kornélia: „A perspektíva végén”
Az elbeszélés itt is a jövősítés, a „valamire való készülődés" poétikáját követi a beteljesületlen, a mindig várt, a soha meg nem talált narrativizációjában. A remény, a bizakodás a várakozás alapja, a csalódás, a kudarc és a szégyen váltakozó ritmusában. Legszélesebben az utolsó lehetőség jelentésköre bontakozik ki, a „mániákus" keresés, a megszerzés, a visszaszerzés reménye, az évek óta dédelgetett terv kivitelezésének lehetősége. Amikor minden cél valami meg-nem-szerezhető, valami távoli köré rendeződik, az elbeszélés a „távolság diverziójának" formája, a távolságé, amely arra készteti a szereplőt, hogy „a láthatárra szegezett tekintettel" éljen. Ott, a láthatáron van a törekvések, az eszmények, a célok világa. Abba az irányba fordul minden reménységünk..."^ Ami nagyon lényeges, és ebben a vonatkozásban is egymásra mutatnak a szövegek, a kötet minden egyes elbeszélése úgy épül fel, hogy a történeti intenzíven keresi a helyét a jelentések rendszerében. A kisfiú és a vámpírok pedig a kísértetjárást nemző történelem átfogó allegóriájaként olvasható, a történelem érzéki dimenziójának, a valósággá vált valótlanságnak az elbeszéléseként. A Szekszárdi mise egy széles nemzeti önreflexiónak is teret nyújt. Az asszimilációs történeti mozgások, a nyelvi magyarosodás, a nemzeti politikai és kulturális lojalitás, a vállalt magyarság, a nemzethűség és sorsközösség, siker és eltávolodás kérdéskörének érintésével. De szélesíthetnénk a kört a Liszt-értelmezés és viszonyulástörténet, hatás és befogadás vonatkozásában stb. is. Amikor Liszt szelleme visszatér „ördögi látomásként", a Divina Commedia mint sajátságos műfaji-poétikai jelölő határolja be a vízió időkereteit. A párbeszéd szituációja egy magyarnyelvűségre váltó németet köt össze egy, az eredeti anyanyelvi kultúráját nem ismerő, származási közösségében idegenként tisztelt magyarral. „Baka tolla tévedhetetlenül pontos: miközben szemére veti Lisztnek a magyarsághoz fűződő látogatói viszonyát, nem az elveszett identitását vagy idegenségét emeli ki, hanem éppen azt, hogy a torzulásokat igenelte és erősítette jelenlétével és magatartásával" - írja Balassa Péter3 4, s úgy látja, hogy ez a történet valójában nem az identitás, hanem a „felemelkedés arányainak kereséséről" szól. Az antropológiai jelentéseiben megkerülhetetlen sorsról, amely, Plesu elgondolásában, nem előzi meg tulajdon azonosságunkat, pusztán annak finom mívű kifejezése, modellje, formalizációja. A nyomasztóan összetett szerkezetiségű Margit szövegszervezése az archetipézis dominanciáját valósítja meg, az előszöveg viszonylatában főként akceptatív jelentéstendenciákat mutat. A zárlat viszont a szöveg fausti perspektívája ellenében szerveződik. Ebben az elbeszélésben a Margit-képzet homályosítja el a közelség iránti érzéket („mentem haza a tejfehér ködben, és alig vártam, hogy ágyba kerüljek, és Margitról ábrándozhassam, amíg el nem alszom" 73-74), hozza létre a „távolság" diverzióját. A Margit iránti vágy végül a reverzív gondolkodásban teljesül be, az töreténik meg, ami már nem várható. Az „én" az önmagával való nem azonossággal szembesül. Az elbeszélő időelgondolásában úgy jelenik meg a visszafordítható idő képzete, hogy tartalmazza a vissza nem térés érzetét is, hiszen tapasztalatai meghaladják a lányét, a későbbi múltakból visszavetített értelmeket is közvetítenek. A történeti úgy lép a narratívába, hogy a lány az 56-os eseményeket illető információéhsége, történelem- és cselekvés-értelmezési dilemmái vonatkozásában válik megközelíthetővé. Az óraidó' kiiktatásával mintha egy új észlelésrend lépne életbe, az intervallum idővalósága. Az elbeszélés az intervallumot nem helyként, hanem transzcendáló mozgásként értelmezi. A Faust-mítosz képzetvilágához 3 I. m. 149. 4 Balassa Péter: A szekszárdi misétől a makacs csárdásig. = Koldustorta. A Magyar írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása. Budapest, 1998. 48-49. 95
