Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Faragó Kornélia: „A perspektíva végén”

hogy költő lesz belőlem". Azt már csak mellékesen jegyzem meg - hiszen a levél műfaja más jelentéskörbe helyezi a szerzőséget hogy a Szekszárdi mise főszereplőjének, Séner Jánosnak a leveleire sem érkezik soha válasz, habár, amint elbírja a tollat, ír, és még hónapokig próbálkozik újra és újra.

Több elbeszélésben is a „hozzáférhetetlen iránypont" közelítése a szöveg szerkesztési elve. A Vasárnap délutánban ehhez szolgálnak eszközül a csodaszarvas-monda elemei. Az egy életen át kergetett-űzött vágy megfogalmazásának szemantikai transzformációja. Kétségtelenül belejátszik a gondolkodásba, hogy a szimbolikában az űzött vad nővé változhat, a nő állatalakja a szarvas. Baka István az allegoretikus implikatura (G. Genette), a „gyilkos folytatás" kifejezett érvényesítésével strukturálja át a magyar eredethagyomány részeként ismert vadüldözés szövegélményét. Parodisztikus közelítésével csaknem „tökéletesen megöli" az alapszöveget. A vadászokat (mint a „korfestő" erejű mi hang, a többes szám első személyre váltó nyelviség érzékelteti) a szocialista teljesítménykényszer hajtja, amikor elérik, megölik a csodát. Az eredethagyomány kifordul, deszakralizálódik a honalapítás mozzanata: a vad elejthető, kimúlásának helyén épül fel a vadásztársaság székháza. „A rendkívüli látványnak", a „riasztóan fenséges pillanatnak", a „csodálatos tüneménynek" éppen olyan kevéssé közege az iparnegyed és a pályaudvar, mint a Jóistennek a kocsma. Az elbeszélt világban még a Jóistent is figyelik, már ő sem tudja kézben tartani a dolgokat. Felkínálja viszont a birtoklás unalma helyett az örök hiányt, azaz az örök vágyakozás élményét.

(A „bizonytalan vibrálás") A Szekszárdi misét, Baka István egyik legfontosabb prózai szövegét is az a különös poliszémikus intenció, az a jellegzetesen sűrű elbeszélés szervezi, mint a Beavatások más darabjait. A „mise történetét feldolgozó kisregényében - ahogyan a szerző fogalmaz Az idő térképjelei című írásában - a történeti és a fiktív narratív modusok is sajátos funkciót töltenek be, az intervallum megalkotásának eszközrendjébe tartoznak. A „bizonytalan vibrálás" válik a szöveg önjellemző metaforájává. Az elbeszéléspoétikának jelleget adó „bizonytalan vibrálásban" a fantázia-impulzusok és a valóság egybeforrnak, a beszéd és gondolat közötti különbségek megszűnnek. Az intervallum mintegy lebontja a kettéosztottságra épülő gondolatrendszert. A történelem elsöprő erejű viharának vízióját illetően a lázálom és a valóság kiegyenlítődik a beteljesülésben. Az intervallum mint „az átmenet kezdete, mint mozgással feltöltött köztes tér, megnyíló út" az érzékcsalódásban, a látomások emlékében, az elbeszélés jelenét kitöltő lázas látomásokban, az ájulásban, az eszméletvesztésben megjelenő képekben férhető hozzá. De kérdésként merül fel, hogy a látomások értelmezést nyerhetnek-e a tapasztalati metaforájaként: „de vajon nem az ájulásban lejátszódó lázas látomások voltak-e az ő tapasztalatai?" A vízió létmódjának a bizonytalan vibrálások kimeríthetetlen játéka ad jelentést. A vízió poétikája, az intervallum téralakítása, a kérdésesség értelmezési határainak tágasságát és bizonytalanságát, voltaképpen a „nyitott" szerkezetiségét juttatja formához. Valószínűleg a létező modulációit működtető intervallum sajátos jelentésmozgásába való belépés vonja maga után a kötet címében megjelenő beavatottságot is.

A Szekszárdi mise szerkezetében kulcsfontosságú az a zárlatban lényegében visszavont élménymozzanat, amelyben az emlékezet és látomás csodás kettősségében egy női kéz változik partitúrává. Rejtélyes átváltozásában a múlt aktivitását érzékeljük, a vágy örökös tárgyának megjelenését. S más kérdés, hogy a referenciális olvashatóság elbizonytalanítását is. Merthogy történeti tény: egy Séner János nevű honvéd tábornok nőül vette Kristofek Terézt, és kilenc gyermekük született. Baka István elgondolásában az azonosíthatóan pontos névhasználat, sőt a névpárosítás sem a referenciális olvashatóság jele.

94