Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Faragó Kornélia: „A perspektíva végén”
Az istenjelenséget a Vasárnap délutánban a csupán váratlanságában rendkívüli előjel, vizuálisan alig megfogalmazható látomása vezeti be, egy „vakító, széles fénysugár (9)". A következő szövegegység már a jel értelmének kibontása. A „másik" szféra - az isteni- sátáni-angyali - parodisztikus megjelenési formája, valamiféle narratív bekövetkezés. Mintha a petrarcai jelentéskörök alluzív egybevillanását tapasztalnánk, azt a szerelemértelmezést, „mely vakító fény formájában a szemen keresztül érinti meg az embert, és .. .átformáló energiaként, metaforizáló erőként képes minden formát átváltoztatni (Remo Cesarani). Itt történetesen a „Jóistent" koldusemberré („A fényben egy öregember alakja jelent meg..." 9). Láthatjuk, a szerelem ábrázolható úgy is, mint egy érzés, amely az égi fény látomásában elvezet az isteni allászállásának jelentéskörébe. Megformáltsági szempontból tekintve, az antropomorfizmus és az allegória kifejezésrendjébe. A Vasárnap délutánban a fiú elgondolása szerint a dadogássá silányuló beszédnél az írás, az írásmű sikeresebben vehet részt a szerelmi diskurzusban. A narráció azonban már a kezdet kezdetén a múltba helyezi a „Másik" általi meghallgatottság hiányát, egy „ha ... akkor" konstrukció keretében, és a „szóba állás” azon szituációját idézi fel, amelyben a lány az írás megcselekvését, azt, hogy a vallomás leírttá váljék, nem ellenzi, de az írást már elutasítja, nem veszi át a teleírt füzetet, kivonja magát az olvasói szerepkörből. Az írás ahelyett, hogy részesévé válna a diskurzusnak, kizáratik belőle, és így meg is szünteti azt. A „ha... akkor" konstrukció viszont létrehozza a Baka-próza egyik legnyitottabb (másutt is visszatérő) viszonylatát, hiszen a fiú elképzelni sem tudja, mi lett volna akkor, ha... Arra, hogy az Edit-képzet akár lényeges jelentéskomplexum is lehet, Az álomgyűjtő című (= Az idő térképjelei. Vál. és sajtó alá rendezte Bombitz Attila. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 114.) amúgy szinte jelentéktelen kisesszé is felhívja a figyelmet, amikor az „utolsó gesztus" szemantikailag hangsúlyos jelentéseit kapcsolja hozzá: „egy Edit nevű lány tablóképét kerestem, úgy éreztem, ettől a képtől - ha már a személytől nem lehet - el kell búcsúznom, hosszú útra indulok, és nem térek visza soha többé. De hiába keresgéltem..." A keresés hiábavalóságának tapasztalata, a meg-nem-találás élménye, a Baka-próza hiánypoétikáját idézi, amely szerint a vágy-tárgy, a „távoli" valamely jelentésformája válik minden más gondolkodás horizontjává. A Másik általi meghallgatottság hiányát („Edit nem hallgatott meg...") az Én, Thészeusz elbeszélője is a meghódíthatatlan jelentéseivel felruházott Edit-képzet keretébe helyezi és szintén a Rilke-olvasáshoz köti. A jellegzetes őzarc, az egész életre kiterjedő epekedés, a hiány generálója, a komparatív szemléleti alap megteremtője. A Thészeusz-elbeszélés voltaképpen a hasonlóban való rá találás, a behelyettesítés groteszk története. Az emlékezeti őskép folyamatos felidézése/elmozdítása/permutációja. Ez alkalommal az analógia nem helyrehoz és összebékít, hanem elválaszt, súlyosbítja a bomlást - mondhatnánk Derridával. A már jellemzett hatások közül némelyek a Margitban is működnek. Az írás itt sem éri el a célját, bár a szöveg megismétli a beszédképtelenség és az írásba vetett bizalom mozzanatát. A fónikus anyag, a „hebegés"-szerű élőszavas megnyilatkozás inkább leplezi a beszélőt, mintsem megnyilvánítja, amit mondana, nem mondható, csak írható, különösen formált nyelvi közlemény. Mintha a szeretve lenni az írás elfogadását jelentené. Nem zárható ki a gondolkodásból az a metaforika, amelyben az írásaktus mint szexuális tett értelmeződik a szűzi papír vonatkozásában. A füzetbeli versek, mint egy későbbi szöveghelyen, az idők visszajátszódásában kiderül, olvasatlan visszaküldése („Margit elvette a füzetet, de néhány nap múlva barátnőjével küldte vissza..." 75) az alkotói megnyilvánulás elutasításaként is értelmezést nyer az elbeszélő közlésében: „mert akkor még azt hittem, 93
