Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.

önazonosságát kutatni, amikor Afrika lakói arra törekszenek, hogy megszabaduljanak rabszolga-komplexusaiktól. Ante Diop elmélete, csakúgy, mint Senghor és Césaire négritude teóriája, tudatosítja az európaiakban azt - s ez többek között Sartre, Camus vagy Davidson írásaiban is kifejezésre jut -, hogy eleddig európai dominanciájú bolygónk új, multikulturális világgá kezd válni, amelyben más, Európán kívüli társadalmak, kultúrák is méltó, megbecsült helyre pályáznak az emberiség nagy családjában.

Ebben a kontextusban szükségszerűen felvetődik a másfajta embertárshoz való viszony kérdése. Eddig ugyanis, ha az Én-Másik viszonyról esett szó, a Másik mindig ugyanahhoz a kultúrához tartozott, amelyhez az Én. Most viszont fölmerül az Én-Másik egy újabb aspektusa, amelyben a Másik egy másfajta kultúrából érkezett, másfajta kultúrában nevelkedett, és saját szokásai, értékei vannak.

1960-ban Szenegál visszanyeri függetlenségét. Az ország elnökévé a már említett költőt, a párizsi Quartier Latin klubjainak, kávézóinak egykori látogatóját, Leopold Senghort választják meg. Mindaz, ami éveken át neki és afrikai, karibi, észak- és dél-amerikai barátainak elmélete, terve, álma volt, hogy tudniillik visszatérjenek szimbolikus gyökereikhez, az elvesztett forrásokhoz, egykori világukhoz, amelyből a rabszolga-kereskedők hordái brutálisan kiszakították és nemzedékekre idegen, ellenséges, elaljasító valóságba vetették őket, nos, mindez először juthat kifejezésre gyakorlati tettek, becsvágyó elképzelések, merész és távlatos cselekedetek formájában.

És Senghor már elnöksége első napjaiban hozzálát, hogy megszervezze a fekete művészet első világfesztiválját (Premier Festival Mondial des Arts Négres). Igen, mert nemcsak az afrikai művészetről, hanem az összes fekete művészetéről van itt szó, arról, hogy bemutassák ennek nagyságát, egyetemességét, vitalitását és sokszínűségét. Az afrikaiság volt ennek a művészetnek a forrása, egyetemessége pedig jelenlegi kiterjedését mutatja.

Senghor 1963-ban nyitja meg a világfesztivált Dakarban. Több hónaposra tervezik. Mivel nem érek oda a megnyitóra, s a városban már minden szálloda megtelt, a szigeten kapok szobát, a „Pension de famille"-ben, ahol Mariem és Abdou fogad, a két peul nemzetségbeli szenegáli, akik talán valamilyen egyiptomi fellahnak vagy esetleg - ki tudja? - valamelyik fáraónak a leszármazottai.

Reggel Mariem elém tesz egy darabka lédús pápáját, egy csésze nagyon édes kávét, egy fél bagettet és egy üveg lekvárt. Bár nem túl beszédes, a szokás megkívánja, hogy föl tegye a rituális reggeli kérdéssort: hogy aludtam, kipihentem-e magam, nem volt-e túl meleg, nem csíptek-e a moszkitók, álmodtam-e valamit? - És ha semmit sem álmodtam? - kérdem. - Az lehetetlen - mondja Mariem. O mindig álmodik. A gyerekeiről, valamilyen mulatságról, arról, hogy meglátogatja falun a szüleit. Ezek mind jó és kellemes álmok.

Megköszönöm a reggelit, elindulok a kikötőbe. A komp átvisz Dakarba. A várost betölti a fesztivál. Kiállítások, felolvasások, koncertek, színházi előadások. Itt van Kelet- és Nyugat-Afrika, Dél- és Közép-Afrika, Brazília és Kolumbia, az összes karib ország Jamaicával és Puerto Ricóval együtt, itt van Alabama és Georgia, az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán szigetvilága.

70