Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.

száz fős, Thermopülai védelménél elesett csapatához tartozott ő is. A többiekkel ellentétben, ki tudja, hogyan, Arisztodémosz életben maradt, ez azonban szégyent és gyalázatot hozott rá. A spártai törvények szerint Thermopülait nem lehetett túlélni, aki ott volt, és szívvel-lélekkel harcolt hazája védelmében, annak el kellett esnie. Ez magyarázza a Leónidasz csapatának közös sírján látható feliratot: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza" (ford.: Ponori-Thewrewk Emil).

A spártai törvények láthatóan nem számoltak azzal, hogy a legyőzőitek között maradhatnak kombattánsok. Aki harcba indult, csak győztesként kerülhetett ki a harcból, a vesztesek azonban csakis holtan. Leónidasz csapatából viszont egyetlen ember, Arisztodémosz életben marad. Ez a tény megfosztja őt becsületétől, tisztességétől. Senki sem hajlandó szóba állni vele, az emberek megvetéssel fordulnak el tőle. Csodával határos módon megmaradt élete nyomasztani, fojtogatni, égetni kezdi. Teherként nehezedik rá. Egyre nehezebben cipeli ezt a terhet. Valamiféle megoldást, enyhet keres. S hirtelen lehetősége támad, hogy lemossa magáról a gyalázatot, és hősként fejezze be megbélyegzett életét. Ez a lehetőség a Plataiainál zajló ütközet. Arisztodémosz ugyan kitört a csatasorból és nagy tetteket hajtott végre, de az őt övező megvetés miatt nyilvánvalóan szándékosan kereste a halált, szinte mintha őrület szállta volna meg.

Minden hiába. A spártai törvények kérlelhetetlenek. Nyoma sincs bennük a könyörületnek, az emberségnek. Az egyszer elkövetett bűn örökre bűn marad, aki becstelenné vált, már sosem mossa magát tisztára. Mindenesetre a csatában elesettek mind megkapták a hősöknek kijáró tiszteletet, kivéve Arisztodémoszt, aki maga kereste a halált, ezért semmi ilyesféle megtiszteltetésben nem részesült.

A csata sorsát Mardoniosz perzsa vezér halála döntötte el. Akkoriban a vezérek nem bújtak el hátul, álcázott bunkerekben, hanem csapataik élén indultak harcba. Ha viszont a vezér elesett, a sereg is felbomlott, s menekülni kezdett a harctérről. A vezérnek messziről is jól láthatónak kellett lennie (legtöbbször lóháton ült), a katonák viselkedése ugyanis attól függött, mit tesz a parancsnok. így történt ez Plataiainál is: Ahol fehér lován Mardoniosz harcolt, s körülötte a válogatott ezer legvitézebb perzsa, ott támadtak a hellének a leghevesebben. Amíg Mardoniosz még élt, ellenálltak és védekeztek, és sok spártait levágtak. De amikor Mardoniosz meghalt, és elesett seregének a legkiválóbb katonákból kiválogatott főereje is, a többiek megfordultak és elmenekültek a lakedaimóniak elől.

Hérodotosz feljegyzi, hogy az athéniak közül egyvalaki tűnt ki példamutató rendíthetetlenségével: Szóphanész, aki páncélja övén bronzlánccal odaerősített horgonyt viselt, s ha az ellenség közeledett, azt kivetette, hogy a csatasorból előretörő ellenfél ne tudja kimozdítani a helyéből. Ha pedig az ellenség megfutamodott, felvette a horgonyt és az üldözésére indult.

Milyen nagyszerű metafora ez! Mennyire igaz, hogy nem mentőövre van szükségünk, amelynek segítségével passzívan lebeghetünk a víz felszínén, hanem erős horgonyra, amellyel odaerősíthetjük magunkat a dolgunkhoz.

68