Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.

Csüggedten járkáltam, dühös voltam Judira. Miért beszélt rá erre az útra? Minek jöttem én ide? Mit fogok én innen írni? Hogyan indokolom meg ezt az utat? Ahogy így gyötrődtem, hirtelen észrevettem, hogy az Avenue Mohammed V. elején tömeg verődött össze. Odasiettem. Sajnos, csak bámészkodó járókelők voltak, azt nézték, hogyan veszekszik a kereszteződésben összeütközött két autó vezetője. Az utca másik végében újabb embercsoportot pillantottam meg. Rohantam oda. Ám ott is csak arra vártak türelmesen az emberek, hogy kinyisson a posta. Üres volt a jegyzetfüzetem, semmi sem történt.

Itt, Algírban, már néhány éves riporteri múlttal a hátam mögött, lassan kezdtem rájönni, hogy tévúton járok. Ez az út a látványos képek keresését jelentette, azt az illúziót, hogy képekkel helyettesíthetjük a világ mélyebb megismerését, hogy annyival is megmagyarázhatjuk a világot, amennyit a maga görcsös rán- gásai közepette hajlandó megmutatni magából, amikor lövések és robbanások reszkettetik meg, lángok és füst, por és bűz lepi el, amikor minden romjaiba dől, a romokon pedig kétségbeesett emberek hajolnak hozzátartozóik holttestei fölé.

De hogyan következett be ez a dráma? Mit fejeznek ki a pusztulás üvöltéssel és vérrel teli jelenetei? Milyen rejtett, láthatatlan, ám hatalmas és feltartóztathatatlan erők működtek a háttérben? Egy folyamat végéről van-e szó vagy újabb, feszültséggel, konfliktusokkal teli események kezdetéről, előjeléről? És ki fogja ezeket figyelemmel kísérni? Mi, tudósítók, riporterek biztosan nem! Mi ugyanis, amint az események színhelyéről eltakarítják a halottakat, a kiégett autóroncsokat, az üvegcserepeket, már pakolunk is, és indulunk tovább oda, ahol éppen akkor gyújtogatnak autókat, törik be a kirakatokat, ásnak az elesetteknek sírgödröket.

Hát nem lehet túllépni ezen a sztereotípián, nem lehet a képek mögé pillantani, mélyebb összefüggéseket keresni? Mivel nem írhattam harckocsikról, kiégett autókról, betört kirakatokról, mert semmi ilyesmit nem láttam, ugyanakkor valahogyan igazolnom kellett önhatalmú algíri utamat, elkezdtem kutatni az államcsíny hátterét, mozgatórugóit, próbáltam megtudni, mi van a puccs mögött, mit is jelent valójában, vagyis emberekkel beszélgettem, a helyszínen nézelődtem, olvastam, szóval, igyekeztem valamit megérteni az egészből.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy Algír a világ egyik legelragadóbb és legdrámaibb városa. A gyönyörű, de zsúfolt város viszonylag kicsi területén a kor két nagy konfliktusa keresztezte egymást: az egyik a kereszténység és az iszlám közötti konfliktus volt (amely itt a gyarmatosító Franciaország és a gyarmatosított Algéria összeütközésében fejeződött ki), a másik - amely rögtön a franciák távozása és a függetlenség kivívása után éleződött ki magán az iszlámon belül - a nyitott, párbeszédre hajló, mondhatnánk úgy is, mediterrán iszlám áramlat és a zárt, a bizonytalanság érzéséből született, a modem világot nem értő, de a modern technikát és szervezést használó fundamentalista áramlat közötti konfliktus, utóbbi ugyanis a hit és a szokások védelmét a saját létezése, egyetlen és kizárólagos identitása feltételének tekinti.

Algír, amelynek csírája régen, még Hérodotosz idejében, egy kis halászfalu, később föníciai és görög hajók kikötője volt, arccal a tenger felé fordul, ám

62