Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.
valamelyikbe. Ehet valamit a sok száz bár vagy étterem közül valamelyikben. Lévén közel a tenger, az étlapok tele vannak halakkal és a tenger legváltozatosabb gyümölcseivel - rákokkal, kagylókkal, lábasfejűekkel, polipokkal, osztrigákkal. Algírt azonban elsősorban az jellemzi, hogy két kultúra - a keresztény és az arab kultúra - találkozik, él együtt benne. Ennek az együttélésnek a története a város története (amelyet azért megelőz egy hosszú - föníciai, görög, római - pre- historikus korszak). A várost járó, hol egy templom, hol egy mecset árnyékába húzódó ember állandóan érzi a két világot elválasztó határ jelenlétét. Itt van például a belváros. Arab részét Kaszbának hívják. Fölfelé kell kapaszkodni a tízesével futó, széles kőlépcsőkön. A legfőbb gondot azonban nem a lépcsők jelentik, hanem az a másság, amelyet egyre jobban érzünk, amint elmélyedünk Kaszba zegzugaiban. Egyébként valóban elmélyedünk, valóban szemügyre vesszük azokat a zegzugokat? Vagy inkább igyekszünk minél gyorsabban kijutni, megszabadulni a kínos, kellemetlen érzéstől, hogy mozdulatlan szempárok tucatjai bámulnak ránk mindenhonnan, tolakodó kíváncsisággal? Vagy lehet, hogy csak képzelődünk? Nem lehet, hogy túlérzékenyek vagyunk? De miért éppen Kaszbában vagyunk túlérzékenyek? Miért vagyunk közömbösek, ha valaki a francia utcán bámul meg bennünket? Miért nem zavar ez a francia utcán, miközben Kaszbában kényelmetlen érzést okoz? Hiszen a szempárok hasonlóak, a bámulás ténye is az, mégis egészen másként viszonyulunk a két helyzethez. Amikor pedig végre elhagyjuk Kaszbát, s valamelyik francia negyedben találjuk magunkat, ha nem sóhajtunk is föl hangosan a megkönnyebbüléstől, minden bizonnyal lazábbnak, felszabadultabbnak érezzük magunkat, természetesebben mozgunk. És miért van az, hogy ezekkel a titkolt, sőt tudatalatti állapotokkal, érzésekkel semmit sem lehet kezdeni? Évezredek óta és az egész világon - semmit? Ha egy külföldi érkezett volna velem együtt azon a napon Algírba, semmit sem vett volna észre abból, hogy aznap éjjel olyan fontos esemény történt, amilyen egy államcsíny, hogy a világszerte népszerű Ben Bellát megbuktatták, helyét pedig egy teljesen ismeretlen és - mint hamarosan kiderül - zárkózott, szótlan tiszt, a hadsereg főparancsnoka, Houari Bumedien foglalta el. Az egész puccsot éjjel hajtották végre, távol a városközponttól, a Hydra nevű exkluzív villanegyednek kormánytagok, tábornokok által lakott, a földi halandók számára megközelíthetetlen részében. A városban sem puskalövéseket, sem robbanásokat nem hallottak, az utcákon nem vonultak harckocsik, nem meneteltek katonák. Reggel az emberek a megszokott módon igyekeztek munkába, a boltosok kinyitottak, az utcai árusok kirakták portékáikat, a pincérek reggeli kávéra hívogatták a járókelőket. A házmesterek locsolták a járdákat, hogy szemernyi enyhet adó nedvességet adjanak a városnak a szokásos déli hőség előtt. A buszok hangosan bőgő motorral kapaszkodtak fölfelé a meredek utcákon. 61
