Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.
mögül, emeletes hullámok indultak el, amelyek nem messze tőlünk verődtek a parthoz, a villa ugyanis közvetlenül a víz mellett, egy alacsony sziklás kiszögel- lésen állt. Beszélgettünk erről-arról, de semmi lényeges dolog nem hangzott el, már azon kezdtem töprengeni, minek is hívott magához Judi, amikor egyszer csak ezt mondta:- Azt gondolom, érdemes lenne Algírba utaznod. Ott most érdekes lehet a helyzet. Ha akarod, adok neked vízumot. Meglepett, amit hallottam. 1965-öt írtunk, és Algériában semmi különös dolog nem történt. A három év óta független országot intelligens, népszerű fiatal férfi, Ahmed Ben Bella vezette. Judi nem volt hajlandó többet mondani, mivel pedig, mozlim vallású lévén, közeledett számára az esti ima ideje, s már elő is vette rózsafüzérét, és morzsol- gatni kezdte ujjai közt a smaragd gyöngyszemeket, úgy véltem, ideje távoznom. Erősen tétováztam. Ha engedélyt kérek otthonról az algériai utazáshoz, elkezdenek faggatni - és minek, és mi célból, és mik az indítékaim stb. Közben pedig fogalmam sem volt arról, hogy minek is kell nekem odautaznom. Másfelől végigutazni fél Afrikán, minden ok nélkül, az bizony fegyelemsértés, amely anyagi veszteséggel is jár, én pedig olyan hírügynökségnél dolgoztam, ahol minden garas számított, s a legkisebb kiadást is hosszasan kellett indokolni. Csakhogy abban, ahogy Judi előadta ajánlatát, hangjának sokat ígérő tónusában volt valami annyira meggyőző, sőt rábeszélő, hogy vállaltam a kockázatot, és úgy döntöttem, elmegyek Algériába. Dar es-Salaamból Banguin, Fort Lama, Agadéz érintésével repültem, mivel pedig ezeken az útvonalakon a kicsi, lassú repülőgépek elég alacsonyan közlekednek, a Szahara fölött megejtően izgalmas képekben gyönyörködhettem - hol vidáman színesek, hol egyhangúan lehangolóak voltak, s a halott holdbéli tájban kontrasztként néha egy-egy zöld és nyüzsgő oázis bukkant föl hirtelen. Algírban a repülőtér üres volt, már bezárták. A mi gépünket azonban, minthogy a belföldi járatok közé tartozott, fogadták. Azonnal szürkészöld egyenruhás katonák vették körül, s minket, a néhány utast, egy üvegépülethez kísértek. Az útlevél-ellenőrzés minden gond nélkül zajlott, a katonák ugyan eléggé szótlanok, de udvariasak voltak. Csak annyit mondtak, hogy az éjjel államcsínyre került sor, „megdöntötték a zsarnok uralmát", a hatalmat pedig a hadsereg vezérkara vette át. - Zsarnok? - akartam kérdezni. - Miféle zsarnok? Két évvel korábban láttam Addisz Abebában Ben Bellát. Udvarias, sőt kedves ember benyomását keltette. A város nagy, napfényes, szélesen, amfiteátrum-szerűen nyúlik el egy öbölben. Állandóan fölfelé kell kapaszkodni, vagy lefelé kell ereszkedni. Vannak franciásan elegáns és arabosan mozgalmas utcák. Afféle mediterrán keveredés jellemzi az építészetet, az öltözködést, a szokásokat. Minden olyan villogó, illatozó, bódító, izgató. Érdekli, vonzza, elragadtatással, ugyanakkor nyugtalansággal tölti el az embert. Aki elfárad, beülhet a sok száz arab vagy francia kávézó közül 60
