Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal IX.
kodó kicsiny madarat. Hérodotosz könyvét ugyanis, mint minden kiváló művet, többször is el kell olvasni - minden alkalommal újabb és újabb rétegek, korábban észre sem vett tartalmak, képek, jelenetek tárulnak fel előttünk. Mert minden nagy jelentőségű könyvben több könyv rejtőzik, csak el kell hozzájuk jutni, föl kell őket fedezni, meg kell őket fejteni. Hérodotosz teljes életet él, nem zavarja őt a telefon és a repülőgép hiánya, s amiatt sem kell bosszankodnia, hogy nincs kerékpárja. Ezek a tárgyak majd csak évezredek múlva jelennek meg, de érmék semmi jelentősége, nem valószínű, hogy szüksége volna rájuk, kiválóan elvan nélkülük. A világ életének és az ő életének megvan a maga saját ereje, saját kimeríthetetlen és önmagát tápláló energiája, amelyet Hérodotosz érez, amely szárnyakat ad neki. Bizonyára ezért lehetett nyájas, nyitott, közvetlen ember, hiszen csak az ilyen ember előtt fedik fel mások a titkaikat. A mogorva, zárkózott ember előtt az idegen nem nyílik meg, a komor külső arra készteti, hogy elhúzódjék, távolságot tartson, sőt, akár félelmet is érezhet. Ha Hérodotosz ilyen lett volna, semmire sem jutott volna, s mi nem olvashatnánk írásait. Gyakran elgondolkodtam ezeken a dolgokon, s közben nem kis csodálkozással, sőt némi nyugtalansággal tapasztaltam, hogy amint egyre jobban belemerülök Hérodotosz olvasásába, mind határozottabban kezd bennem kialakulni egyfajta érzelmi és gondolati azonosulás azzal a világgal, amelyet a nagy görög idéz meg. Jobban izgatott például Athén lerombolása, mint a legfrissebb szudáni katonai puccs, a perzsa hadiflotta elsüllyedését pedig tragikusabb eseménynek tartottam, mint a kongói hadsereg aktuális lázadását. Élményvilágomat nem csupán az az Afrika töltötte ki, amelyről sajtótudósítóként írnom kellett, hanem az a másik is, amely már eltűnt, távol innen, évszázadokkal korábban. Nem is volt hát semmi különös abban, hogy miközben a párás trópusi éjszakában Dar es-Salaamban, a Sea View Hotel teraszán üldögéltem, Mardoniosz hadseregének Thesszáliában didergő katonái jutottak eszembe, akik a fagyos éjszakában, merthogy Európában éppen tél volt, a tábortüzeknél melengették dermedt ujjaikat. Sivatag és tenger Egyelőre félreteszem a görög-perzsa háborút, a barbár seregek véget nem érő meneteléseit és a civakodó görögöket, akik sosem tudják eldönteni, ki a legfontosabb közülük, kinek engedelmeskedjenek, fölhívott ugyanis az algériai nagykövet, Judi azzal, hogy „érdemes volna találkoznunk". Az ilyen „érdemes volna találkoznunk" szófordulatban mindig valamilyen ígéret, valamilyen csábító lehetőség rejlik, olyasmi, amivel célszerű lenne közelebbről is megismerkedni; úgy hangzik, mintha valaki ezt mondaná: „Találkozz velem, tartogatok valamit a számodra, nem bánod meg". Judinak csodás rezidenciája volt - mór stílusú, szellős, fehér villa, amelyet úgy építettek, hogy mindenütt árnyékos legyen, még ott is, ahol logikusan napsütötte résznek kellene lennie. Kiültünk a kertbe, a magas fal mögül behallatszott az óceán zúgása. Éppen dagály volt, s valahonnan a tenger mélyéről, a horizont 59
