Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
és ebben az értelemben az esszé a meglévő bizonyosságok szubverzív kimozdítója." Ezt néhány éve írtam. Egyszer azt írtad, hogy a regény számodra inkább a kalandozást jelenti, az ismeretlent, az alászállást, míg az esszé a visszatekintést, az értelmezést és az összegzést. Hogyha ezt a kettőt valamiképpen összekapcsoljuk, akkor látsz magad előtt valami egységes világot, ami a történelemből és a te személyes élményeidből tevődik össze? Mert végső soron mind a kettő ugyanabból az emberből indul ki, a regényeid is és az esszéid is. Valamilyen módon ezek később, ha az ember olvassa őket, egymásra találnak? Remélem. Azt, amit idéztél, talán tíz vagy tizenöt éve írtam, ma már egy kicsit másképp látom. Amiként az imént felolvastam: az esszé a maga módján ugyanolyan szubverzív műfaj, mint a regény. Megismétlem, hogy mindkettő az ismeretlenbe hatol be, de másmás területen. A regény a létezés területén, az esszé a kultúra és a gondolkozás területén. Ilyen értelemben opponálom a montaigne-i esszéről kialakult és évszázadosán alkalmazott fogalmat, amely kísérletként határozza meg. Pilinszkynek van egy verssora: „Az ismeretlen tűzvészbe nyúlni ki merészel?..." Ez gyönyörű, ugye? Az esszére is vonatkoztatom. Arról beszéltünk, hogy a regényeiddel kapcsolatban voltak mindenféle reakciók, kritikák, megjegyzések, nyilván te is sok olyan személyes véleményt kaptál, amely esetleg nem is jelent meg. Az esszédnek milyen visszhangja van? Ugyanis az esszé sokkal inkább reflektál a hétköznapokra, ha nem is aktuális kérdésekre, de mégiscsak olyan problémákra, amelyek a mindennapokban foglalkoztatják az embert. Úgy érzem, hogy a történelmi esszéimnek megvolt a visszhangja. A Tiszaeszlár-könyv most jelent meg hatodik kiadásban, Bibó-esszéim belejátszattak a Bibóval foglalkozók körébe, a regénypoétikával foglalkozó esszéimről az elmúlt néhány évben jó néhány kritika jelent meg, főleg fiataloktól, ami nekem nagyon fontos, mert azt mutatta, mintha figyelembe vehetők volnának az ezzel kapcsolatos gondolataim. A tiszaeszlári perről szóló esszékönyvemnek első-második megjelenésekor nem volt visszhangja Magyarországon. Ezt nem személyes tortúrának tekintem. A hetvenes években egy ilyen könyv ugyanúgy el lett hallgatva, mint ahogy az úgynevezett „zsidókérdéssel" kapcsolatos összes kérdés, a holokauszt is. Úgy gondolod, hogy ez nem is a te írásodnak szólt, hanem a kor tünete volt? Lehet. De azért a könyvnek volt visszhangja külföldön, Belgiumban, Svédországban, Bécsben, Amerikában, Izraelben. Hogy jutott el oda? Eljutott. Többnyire kint élő magyarok olvasták. Kaptam hírt, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején volt egy holokauszt-konferencia Belgiumban, és ott is esett szó róla. Másrészt a Németh László-könyveimnek igen nagy visszhangja volt, mert Németh László a nyolcvanas években igencsak napirenden volt. Egyfelől a Németh László-apologéták, másfelől a Németh László-kiátkozók jó alkalmat találtak az én két könyvemben arra, hogy összemérjék erejüket az akkor új szakaszba lépő népi-urbánus vita hadállásaiban. Tehát úgy érezted, hogy a te könyved az ütközőpont, ahol ez a két tábor találkozik? Nem, úgy éreztem, hogy az én könyvem az egyik ütközőpont. Ez amennyire izgalmas, olyan szórakoztató is volt számomra. Az első Németh László-könyvem meghökkentette a Németh László-híveket. Hogy jön egy regényíró, színházi kritikus ahhoz, hogy belepancsoljon az életműbe. A könyv ezt túlélte. Kiss Ferenc, aki a hatvanas-hetvenes éveknek a népi irodalom felé hajló, igen színvonalas és objektív, korán elhunyt kritikusa volt... Kosztolányiról írt egy monográfiát. Igen, Kosztolányiról, szóval, miközben Kosztolányiról írt akkoriban, a népi íróknak is az egyik színvonalas kritikusa volt. Nos, ő teljesen befogadta a munkámat. Azok is, akik el tudták magukat határolni az apologétáktól is, a Némethet kiátkozóktól is, Vekerdi 38
