Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
Lászlóra, Fűzi Lászlóra, Olasz Sándorra gondolok a Németh-szakértők közül. A második Németh-könyvemről ez a kétféle reagálás folytatódott azzal, hogy ott aztán az irodalom egyik akkori fenegyereke, akiről el kell, hogy mondjam, rendkívül tájékozott, nagy tudású, jól író személyiség, de önmaga zsákutcáját teremtette meg már akkor is azzal, hogy nem ezeket a kvalitásait, hanem a szenzációra való hajlamát érvényesítette, Ungvári Tamásról beszélek, úgy esett neki az akkori Élet és Irodalomban a Németh László-pör című könyvemnek, mint aki el sem olvasta azt a fejezetet, ami a Kisebbségbenröl szól. Ez remek alkalom volt, hogy „kard ki kard" legyen, az Élet és Irodalomban - még a Bata Imre-féle Élet és Irodalomban - hónapokon keresztül felemelt példányszámban vitatkozott a két tábor. Ez már a nyolcvanas évek közepe. Amikor beszélgetünk, sok szó esik a huszadik századról, a tizenkilencedik századról, de arról nem esett még szó, hogy te végül is mint ma író ember miként vélekedsz a kortárs irodalomról. Nem csak a kortárs magyar irodalomra gondolok, hanem a külföldire is. írásaid meglehetősen tradicionálisak, és ezt nem értékítéletként mondom, a regénynek és az esszének egy tradicionális útját követik. Mit gondolsz, vagy hogy érzed magad a kortárs irodalomban, amikor már annyiféle irányzat van, annyiféle ágazat, és meglehetősen radikális lépések is történtek már az irodalomban. A kortárs irodalom annyi nagyszerű ösvényt nyit, hogy ha valaki úgy érzi, van egy ösvénye és azt konokul járja, akkor ez nagyon szép harmóniát jelent a rengeteg ösvény között. Egyáltalán nem érzem magam tradicionális regényírónak. Említettem már, húsz éve, a Századvégi történet óta a recepcióm sem azt mutatja, hogy annak tartanának. Mi az, hogy tradicionális? Minek a tradíciója volna? Próbáltam megismerni, alkalmazni, magamon átlényegíteni az évezredes európai kultúrának azokat az értékeit, amelyek úgy nagyjából a huszadik század első harmadában kezdtek veszendőbe menni. Témám is ez a felmorzsolódás. Nem tartozom azonban azok közé, akik úgy gondolják, hogy ezeknek az értékeknek az elmúlása nyomán nem születnek újabb támpontok. A regényeim, az esszéim afelé próbálják keresni az áttörést, hogy hol lehetnek ezek a támpontok. Nem abban az értelemben, hogy a szellem és az erkölcs valóban visszavonhatatlanul veszendőbe ment támpontjait keresném, hanem abban az értelemben, hogyan tudok regényt, esszét írni arról, amit az emberről, a sorsról gondolok. Ez poétikai támpontot kíván a támpontvesztés bemutatásához. Az író addig író, amíg meg tudja teremteni annak a szabadságát, hogy láthatóvá teszi a korszak roncsvilágát. Mondtad, hogy magasra helyezed a mércét. Honnan tudod, hogy mikor éred el ezt a mércét, vagy hogy elérted-e már? Mi a jele annak, hogy úgy érzed, hogy ez már ott van, ahol szeretnéd? Cseles kérdéseket teszel fel, egyszerűen próbálok válaszolni. Mészöly kedvenc szava volt az örökös útonlét. Nézd, az íróasztalomon van egy kovácsoltvas asztali lámpa. Az ívén egy kis mackó mászik felfelé. A mackót az első színpadi bemutatómon 1961-ben kaptam. Azóta tologatom előre vagy hátra. Ezelőtt négy-öt évvel, amikor már sok nagyon jó kritikát kaptam, észrevettem, hogy feltoltam... ...már majdnem a csúcson van... ...várjál, várjál!... Rájöttem, hogy hohó, és visszatoltam. Az utolsó körülbelül öt centin van egy kimélyülés, és onnan talán lehet még egy felfelé menet. Örökös útonlét. Buktatókkal, emelkedőkkel. A költészet soha nem kísértett meg? Azt ugyan mondtad, hogy fiatalabb korodban írtál verseket, mert akkor mindenki ír verseket. Arra nem gondoltál, hogy mint író és esszéíró verseket is írjál, tehát komolyan és felnőtten? Nem, a költészet soha nem kísértett meg. Tizenhat éves koromban írtam az első és az utolsó verset. De miért gondoltad, hogy nem írsz újabbat? 39
