Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
pén, hogy ha már kicsik maradtunk, akkor mutassuk meg, hogy mit tudunk, mit lehet a kis országban teremteni, és ne siránkozzunk állandóan. 1936-ban elment Erdélybe, utána megírta az Erdélyi útinapló)át, amit az irredenta-soviniszta szemlélet kiátkozott.) Mindkét könyvemben megírtam például a Kisebbségben súlyos hibáit. A Németh-életműben legjára- tosabb Vekerdi László ezzel kapcsolatban azt írta - hadd tegyem hozzá, velem egyetértve -, hogy a bírálatom szigorúbb, mint hajdan Babits Pajzzsal és dárdával című írása. Persze Babitsnál mélyebb és szigorúbb nem lehettem, de ezt csak azért említem, hogy elhelyezzem a Németh-könyveimet. Változatlanul fontos maradt viszont számomra Németh sokfelé, az engem is foglalkoztató kérdések felé tekintő szellemi aktivitása és teremtő ereje. Hogy kerültél kapcsolatba Bibó munkásságával, mert Bibó műveit akkoriban nem nagyon közölték. Megjelentek külföldön az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadásában, de az is később volt. Magyarországon nem lehetett hozzáférni Bibó-művekhez, hacsak az ember be nem ment egy könyvtárba, és fel nem lapozta a korabeli Válaszokat és azokat a folyóiratokat, ahol megjelentek Bibó írásai. A Protestáns Szabadegyetemnek Bernben jelent meg a nyolcvanas évek elején a négykötetes kiadása. Itt, a fejed fölött látható a polcon. A feleségem egy távoli rokona küldte meg Nyugat-Németországból ezeket a példányokat akkoriban. De már amikor a Tiszaeszlár- könyvet írtam, tudomásom volt róla, hogy van egy hatalmas tanulmánya a zsidókérdésről. Ez ugye 1948-ban jelenik meg a Válaszban. Tudtam, hogy el kell olvasnom. A Választ meg lehetett kapni? Lehet, de amiben Bibó-írás volt, ahhoz csak a Széchényi Könyvtár zárolt anyagában lehetett hozzájutni. Ez nem is volt olyan nehéz. Kellett kérnem az írószövetség titkárságán egy háromsoros papírt, hogy az írószövetség tagja vagyok, és kérik, hogy a munkámhoz biztosítsanak lehetőséget. És megkaptad a papírt? Megkaptam. A magyar esszéírásnak a huszadik században nagy hagyományai vannak, ha csak pár nevet említünk: Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László. Ezek mind-mind külön irányokat jelentenek, de mind az esszé ragyogó képviselői. Ezek közül, vagy a huszadik században másoktól, mit gondoltál átvenni? Melyikük szellemisége áll hozzád közel akár gondolatvilágban, akár stílusban? Ki az, akivel rokonszenvezel az esszéírók közül? Amiként a regényben sincsenek mestereim, esszében is jól megvagyok a külön utamon. Persze foglalkoztattak azok, akiket említesz. Kitűnőek. De ha megengeded, idéznék az egyik írásomból néhány mondatot, ebben összefoglalom, hogy mi a viszonyom a műfajhoz. „Talán megengedhető annyi eretnekség, hogy az esszé lényegét a közkedvelten kísérletnek tekintendő meghatározása helyett én másban lássam: abban ugyanis, hogy az ismeretlenbe indít expedíciót. Ugyan minden expedíciót kísérleti utazásnak lehet minősíteni, azonban az, hogy az esszé a még ismeretlen feltárásának vállalásában nem különbözik a regénytől, nem áll egyértelműen az esszéről való gondolkodás centrumában, a mai esszéírás gyakorlatában. Az esszé és a regény közötti poétikai különbözőségek, azonosságok metszéspontjába azt helyezném, hogy mindkettő kiindulópontja - ahogy Adomo mondja - a reményben és dezillúzióban egybetartott emberi tapasztalat, továbbá, hogy mindkettő - ahogy Gadamer mondja - a természet által szabadon hagyott terekbe hatolva végzi kiegészítő, kitöltő tevékenységét, ám a regény a teremtés, az esszé a gondolkodás szférájában tapogatja ki az ismeretlent. Ebben az értelemben, habár tartalmazza, mégis túlmutat a montaigne-i kísérlet-fogalmon, az ismeretlenben, feltáratlanban szunnyadót próbálja szólásra bírni. Esetünkben ez a megszólítás arról a határról történik meg, ahonnan egy adott, használt nyelvvel kellene a személyiséget mint a még ismeretlen, módosult feltételek között rejtőző entitást megszólítani. Határátlépésnek kell tehát történnie, 37
