Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

Arra gondolsz, amiket megéltél?

Hát persze. Csak illetlen jelzőt tudnék használni arra, hogy mivé lett az emberek nagy része körülöttem, és hetven év távjában nem csak körülöttem. Enyhén szólva: hogyan lettek egyre törpébbek az egyéniségek, persze nem csak a politikában, nem csak a művészetben, hogyan lesz a koherensnek megmaradt személyiség egyre kisebb hatással a politikára, a világra, a kultúrára és a környezetére. Az európai irodalomban és a magyar irodalomban a legjobb regények jó ideje erről beszélnek.

Ezen a tragikus ponton meg kell kérdeznem, hogy állsz a humorral, mert mindezek, amikről idáig beszéltünk, inkább tragikus színezetű dolgok. Az életedben jobbára ilyenek történtek, a műveidet is áthatja a huszadik századnak ez a tragikus volta. A humornak milyen szerepet szánsz akár az életedben, akár a műveidben, mennyire fontos a humor, és mennyire látod azt, hogy azért humorral nagyon sok mindent át lehet élni, vagy túl lehet élni?

Sajnos a humor teljesen hiányzik belőlem.

Mondod ezt nevetve.

Igen, mert azzal akarom folytatni, hogy azért ha az ember már megélt sok mindent, azt hiszem, most már magamra szedtem annyi vértezettséget, hogy az objektivizáló szemléletmódom mellett a humornak is valamiféle szerepe van, de hát ez sajnos a munkáimban már nem tud érvényesülni. Azt hiszem, nem állok ezzel egyedül. Nagyon irigylem azokat, akik humorral rendelkeznek. Kiemelek három olyan írót, akiknek nagy elismeréssel követem a pályáját: Mészölyről, Nádasról, Kertészről sem mondható, hogy a humor jellemzi az életművüket. Nagyon irigylem Esterházyt vagy Parti Nagyot - hogy a legjobbakat mondjam akikben van humor.

Nem azzal a szándékkal kérdeztem ezt, hogy számon kérjem, miért nincs a műveidben humor, hanem mert kíváncsi voltam, hogyan viszonyulsz ehhez a dologhoz, mennyire segített ez téged át nehéz pillanatokon. A műveidből kihagyod, de attól az életedben mégiscsak jelen van.

Nem segített. Ez valószínűleg arra utal, ami még a beszélgetésünk elejéhez tartozik, hogy én sebzett vagyok, de nem úgy, hogy ezt is ne tekintsem - hogy is mondjam - az anyagomnak, hogy ezt is ne tekinteném inspirációnak a művek érdekében, a korral való szembenézés érdekében. Ez valahogy hozzáfűz a sokakat más-más okból érintő történelmi sebzettséghez.

Nincs is benne egyáltalán személyesség?

Dehogynem. Azonban beleörvénylik a sokakéba. írtam a közelmúltban egy-két esszét Mészöllyel kapcsolatban. Voltak dolgok az ő életében, mozzanatok, amelyekből lehet következtetni a személyes sebzettségére, de erről nála semmi több. Újraolvasva azonban némely írását, a pszichés nyomozati munka kapcsán a személyes rétegek fellelhetők. Arról lehet szó, hogy életművében potenciális erőt jelentett az, hogy a maga sebzettségét is felhasználta a művei megteremtésében mint energiát, inspirációt.

Akkor te is úgy vagy ezzel, hogy szinte minden, ami történik az életben, az felhasználható irodalmi műnek a forrásául, és próbálod abba a mederbe terelni a dolgokat, hogy amik ma történnek veled, azok általában regénybe, esszébe menjenek, vagy egyáltalán írásba kerüljenek.

Ez így van, de a dolog korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt azért nem, mert ez villanásokban és, hogy úgy mondjam, kegyelmi pillanatokban, például a hajnali felriadásokban - többnyire papír és írószerszám van a fekhelyem mellett az éber álmokban találódik meg. A személyesen átéltnek egy már transzponált, álomszerű kapcsolatában. Nem az és nem is válik művé, amit és ahogy az ember átélt. Nagyon fontos regénypoétikai kérdéskör és probléma, hogy amikor megírsz valamit a múltadból, vagy amikor a regényben egy tőled teljesen idegen figura sorsában olyan motívum jelenik meg, amit te éltél át valamikor, akkor azt akkor éled át, amikor újra bevillan és írod, és nem akkor, amikor átéled. Az én törekvésem sohasem az, hogy a maga forrásvoltában próbáljam a múltat

31