Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

azt sem lehet tudni, hogy mikoriak a golyónyomok! Ez egyszerre történelem, egyszerre pszichés helyzet, elfojtás, hazugság, feltárhatatlanság.

Ez nem túl optimista világlátás, illetve nem túl optimista kilátás így visszatekintve.

Ezt légy szíves hagyd, hogy optimista vagy pesszimista, mert innen nézve Kafkától Pilinszkyig, Hermann Brochtól Kertész Imréig igencsak nagy írók az ilyen kérdésekre azt felelték, hogy a dolgokkal való szembenézés, a történelem sötétségével való szembenézés a legoptimistább dolog, mert nem tagadja le azt, ami van. Goyánál optimistább alkotó nincs, mert merte kíméletlenül megmutatni, hogy mi az ember. A történelem rétegekben él bennem, ennek volna a metaforája azon a házfalon az a golyónyomsorozat. Nem tudom, hogy a te nemzedékedet, amikor végigmentek Budapesten, érdekelte-e ez. Az Amerikai út 74. számú ház, ahol laktunk, homlokzatát a nyolcvanas években újították fel. Negyven évig néztem a házfalakat, rajtuk voltak az 1944-es és az 1956-os golyónyomok is. Ha netán egy másik régebbi házban éltem volna, talán első világháborús golyónyomokat is láthattam volna. A közép-európai régióban és a Magyarországon élő ember sorsában, lelkében ott van a múlt minden hordaléka.

Tudod-e, hogy még ma is látni olyan feliratot budapesti házfalakon a XIII. kerületben, ami ugyan nem golyónyom, de vörös festékkel ott a Magyar Kommunista Párt felirata: „Ki a reakciósokkal a közéletből". Azt hiszem, ez is idetartozik.

Olyannyira így van, hogy az említett munkában lévő regényem egyik szála az, hogy bejárom az életem hatvan év előtti, 1944. decemberi budapesti helyszíneit.

Valóságosan is bejárod vagy csak lélekben?

Valóságosan is.

Es ezek az utak felidézik az akkori emlékeket?

Természetesen.

Azért mész oda, hogy megtudd, milyen emlékek ébrednek benned?

Természetesen, illetve fordítva is érvényes. A bennem felébredő emlékek kialakítják a mai útvonalaimat. Nyomozom a 14 éves egykori önmagamat, és az a fiú közben figyeli a hetvenegynéhány éves, írópapír fölé hajoló embert, hogy mit tud megörökíteni.

Miért gondolod, hogy a személyiség ennyire roncsolódik a történelemben? Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy minden kornak a történelme valamiféle visszássággal jár? Persze, vannak olyan szörnyű korok, amikor ez a visszásság az életbe kerülhet. A visszásság ilyen szempontból enyhe szó, de azért a történelem mindig is roncsolt az emberen.

Persze, de nem erről van szó. Igazad van abban, hogy a történelem mindig roncsolt az emberen, de mégsem erről van szó az én megközelítésemben.

Magadra is érted ezt a roncsolt személyiséget?

A kérdéskörnek tágabban van egy majd' fél évezredes íve. Amikor az irodalomban a Hamlet megszületik, amikor Montaigne a bölcseletben, Galilei a természettudományban színre lép, akkor a természetre és a világra ráébredő ember önmagára, a saját énje centrális helyére ébred rá. Jön egy hosszú korszak, amikor a személyiség a gondolkodástörténet felől is felépíti magát. A világ, a lét új látása a személyiségtudatból nő ki. Jön Kant és Nietzsche is, meginog a természetfelettibe vetett világkép, felváltja az Énbe, a személyiségbe való kapaszkodás. Aztán a huszadik század Kafkától kezdve megmutatja, hogy mi lett az Énből a történelem súlya alatt. Innen kezdve a nagy irodalom, Camus, Borges, Bulgakov, s persze a legújabbak, és az elmúlt hetven-nyolcvan év bölcseleté arról beszél, hogy mivé lesz az ember a história nyomásában, hogy a nagy, „felettes" támpont után hogyan vész el a személyiség is, mint olyan stabil kapaszkodópont, amely szelleménél, etikájánál fogva a történelemre, a kultúrára, a lét mindennapjaira hatással lehet. Ez az egyik ív tehát, amire, hogy így mondjam, ráfektetem a magam gondolkodásmódját. A másik ív a történelmi tapasztalataim.

30