Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
ba, úgyhogy ez mindig az én dolgom volt -, utána beültem a régi Hungária kávéházba - a New Yorkot akkor Hungáriának hívták - és megírtam a soros színházi kritikámat vagy más cikkeimet. 2-ig, fél 3-ig csináltuk a lapot, utána mentem az óvodába a lányomért és hazajöttem. Este nekiültem és éjfélig, hajnalig dolgoztam. Ez kicsit romantikusan hangzik, de így volt. Időközben nagyon megszerettem a színházkritikusi munkát - filmkritikákat is írtam, kevesebbet ugyan - és a lapszerkesztést. Mindennapos küzdelem volt, politikai és szakmai értelemben egyaránt. Korántsem volt egységes a lap, de azért néhányan voltunk, akik egyet akartunk. És menet közben jöttél ebbe bele? Korábban nem voltál kapcsolatban a filmmel, a színházzal? Azzal kezdtem a színikritikusi munkát, hogy végigolvastam a huszadik század legjelentősebb színikritikusainak a könyveit. Ambrus Zoltánt, Kosztolányi Dezsőt, Kárpáti Aurélt és Illés Endrét. Ez körülbelül 10 kötet. Ez nagyon jó volt, mert megtanultam, hogy mi az, színházi kritikát írni és színházi kritikusnak lenni. Ugyanakkor megtanultam, hogy körülbelül a húszas évektől milyen volt a magyar színház. Előhúztad a régi színházi újságokat, mondjuk a Színházi Eletet? Nem, a Színházi Eletet nem, az bulvár volt. A Film, Színház, Muzsika érdekes lap volt, mert miközben az egyharmada - mai szóval élve - bulvár volt, de nem úgy, ahogy a mai bulvárlapok, hanem úgy, hogy fürdőruhás Lollobrigida-képet is közöltünk, és Aczélék még ezért is letelefonáltak. Ugyanakkor Albert István, Bónis Ferenc, Fábián Imre írt zenekritikákat, néhányan, külsőket is beleszámítva, például Galsai Pongrácot, színházi kritikákat írtunk. Gách Marianne, aki a huszadik század második felének egyik legnagyobb interjúistája volt, készítette az interjúkat. Olyan fotós gárda volt, mint Kotnyek Antal, ő már nem él, nálunk indult Féner Tamás, Koncz Zsuzsa. Kornis Péter külsősként, B. Müller Magda a Filmgyárból is dolgozott a lapnak. Shakespeare-t először Alexander Bemátból tanultam meg, a hatvanas években aztán már Jan Kott hozta a korszerű Shakespeare- értelmezést. Sokat kellett olvasnom. Nem jártam egyetemre, az ötvenes évek számomra mással teltek. Te egy igazi „self-mademan" voltál, aki saját maga küszködi fel magát? Nem voltak mestereim. A Nyugat első nemzedékéből Füst Milánnal villanásnyi személyes kapcsolatba kerültem, ugyan a második nemzedékkel - Németh László, Illés Endre - szorosabb kapcsolatba, de ez már a hatvanas évek közepe-vége, hetvenes évek eleje. A harmadik-negyedik nemzedékkel már erősebb volt a kapcsolat, de ez már túl a negyvenéves koromon. Ahol te dolgoztál, a Film, Színház, Muzsika szerkesztősége, a New York palotában volt, amit ma is New York palotának neveznek, akkor a Lenin körúton. Abban a házban nagyon sok újság volt, tehát afféle szellemi kohó lehetett. Sajtóház. Igen, sajtóház. Voltak ott napilapok, és azt hiszem, a negyedik emeleten a Szépirodalmi Könyvkiadó. Nemcsak sajtóház volt, hanem könyvkiadóház is, mert a Magvető Kiadón kívül az összes jelentős magyar kiadó ott volt. A Szépirodalmi Kiadó, jó ideig, az Európa Kiadó, a Móra Kiadó és még más kiadók is. Ott volt a Filmvilág, a Film, Színház, Muzsika, a régi Magyar Nemzet, később az Új Tükör és még legalább húsz lap. És ott volt a Hungária kávéház, ahol aztán az a hagyomány folytatódott egy kicsit, ami a háború előtt indult el a New Yorkban. Igen, a „mélyvíz"... Vas Istvántól Zelk Zoltánig, Réz Páltól Csurka Istvánig, a kávézóban Juhász Ferenctől Nagy Lászlóig. Ebbe a társaságba te mennyire kerültél bele? Mennyire voltak ők barátaid, és mennyire voltál része ennek a nagy szellemi pezsgésnek? 27
