Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
Én a magyar irodalmi közgondolkodás - nevezzük így - számára sokáig nem író, hanem színikritikus és drámaíró voltam. Ez azt jelenti, hogy habár 1967-ben a Szépirodalmi Kiadónál már megjelent az első regényem, két drámámat az Új Terméssorozatban 1961-ben kiadták, és a hatvanas évek végétől a Szépirodalmi Kiadónál jöttek a regényeim, de engem nem elsősorban íróként fogadtak el. Ez a hetvenes évek végéig tartott. Az írók közül sokakkal voltam jó kapcsolatban, valójában azonban színészi, rendezői, színház- és filmkritikusi körben éltem. Nem bántott, hogy inkább színházi kritikusként ismertek el, mint íróként? Természetesen bántott, de kaptam segítséget, hogy ez ne bántson túlságosan. Bármilyen komikusán hangzik is, vagy talán hivalkodásnak, én tudtam, ma is tudom, hogy körülbelül mit ér az, amit csinálok, így tudtam, hogy az, amit én akkor csináltam, körülbelül milyen értékrendet ér csak el. Ezt a „csak"-ot hogy érted? Nem jelentősét. Az első fontos kritikát az 1976-ban megjelent A fiitár című regényemről írta Lengyel Balázs. Ó akkor már elismert tekintély volt. Ő már 1946-tól, amikor az Új Holdat elindították, elismert tekintély volt, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Mándy köre. 1948-ban betiltják őket. Évtizedek után térhetnek vissza. Továbbmenve: az első esszékönyveim egyikéről Balassa Péter írt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor ő is elismert tekintély volt. Az is segített a reális önismeretbe, hogy Shakespeare-, Moliére- és Ibsen-drámák előadásairól írtam. Megtanulhattam, mi az Irodalom. így aztán nem kerültem a sértődöttek közé, akik azokban az években megírták a jobb, közepes vagy gyenge munkáikat, aztán egy életen át panaszkodtak a kritikára vagy arra, hogy az újabb írónemzedék számára alig jelentettek valamit, netán semmit sem jelentettek. Mikor érezted először azt, hogy amit csinálsz, az nem „csak" - ahogy te mondtad -, hogy bekerülhetsz a „nagyok" közé? A nagyok közé kerülésről szó nincs. Megtisztelő, hogy véletlenül kicsúszott a szádon, de én ezt ma sem érzem így. Inkább úgy mondanám, a hetvenes évek közepétől éreztem, hogy számon tartanak. Említettem, az 1976-os A futárt tartom az első mérvadó regényemnek, de az 1972-es M. L. esetei című könyvem sem volt talán teljesen elhanyagolható. Örkény István elolvasta - ez volt a harmadik regényem, az első kettőre nem szólt egy szót sem -, és azt mondta: Iván, rendben, szavadra találtál. Ez adott erőt? Fontos volt? Nem egyszerűen fontos. „Szavadra találtál" - ez ugyanaz volt, mint amit Komlós Aladár mondott 13 éves koromban, amikor azt mondta, „te írtad". Szerkesztés és regényírás határozta meg az akkori életedet, mondjuk az 1957-től újrakezdődő vagy induló írói életedet. Ebben az időszakban te tulajdonképpen miből táplálkoztál? Mi adta az energiát, mert ahogy mondod, nemcsak fizikailag, a hétköznapokban kellett ehhez nagyon sok erő, hanem szellemileg is: kritikákat írni, benne lenni ebben az állandó áramlásban, és ugyanakkor éjszaka regényeket írni. Ennyire elhivatottságot éreztél, vagy pedig ez jött természetesen és könnyedén? Kimondtad: elhivatottság, illetve azt, hogy: így jött. Ez együtt volt, ezt nem lehet szétválasztani. Én a katonaládán is írtam munkaszolgálatos koromban egy regényt. Nagyon rossz regény volt, nem is fejeztem be. Most egy 1944-ben is játszódó regényt írok - azért mondom, hogy is, mert '44-ben és a kétezres években is játszódik. Tehát nem egy kizárólag 1944. decemberi regényt írok az ország és Budapest akkori mélypontjáról, hanem ezt a mából írom. A Rilke-féle várni kell. Ez a várni kell azonban nem feltétlenül jelenti mindig, hogy harminc, negyven, ötven, hatvan évet kell várni, hanem addig, amíg az ember azt 28
