Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

apám egyik barátjának sárga csillaggal megjelölt lakásába. A bátyámat már korábban Kárpátaljára vitték munkaszolgálatosnak. 1944. november 15-én az Erzsébet királyné út és a Mexikó út sarkán lévő KISOK-pályán - ez a középiskolások sportpályája volt - gyülekeztetek minket a környékbeli zsidókkal együtt. Az útvonal a városon át vezetett csendőr-, nyilas- és rendőrkísérettel, katonatiszt vezetésével az Óbudai Téglagyárig. Itt három nap után felsorakoztak azok a menetek, amelyeket a dokumentumirodalom és a történelem Hegyeshalomba tartó halálmenetnek nevez. Az indulásunk előtti utolsó pillanatban megjelent Carl Lutz, a svájci követség alkonzulja, aki, amiképpen Wallenberg svéd vagy Perlasca olasz diplomata, több tízezer ember életét mentette meg, nem csak zsidókét. Mi, 16 éven aluli gyerekek kiállhattunk a sorból, de a szüleim útvonala a halálmenet volt. Egy véletlen következtében anyám nagynénje, aki a vöröskeresztes karszalaggal álcázott ellenállási mozgalom embermentőihez tartozott, véletlenül talált rájuk, kiemelte őket Hegyeshalomnál egy istállóból, és súlyos betegen visszakerültek Budapestre. Én papírok nélkül bujkáltam az ostrom idején.

Esszében elég folyamatosan feldolgoztam a XX. századi történelem neuralgikus kérdéseit. Tizenhét esszékötetem jelent meg, ezek egy része a regénnyel, egy része a kultúrával, egy része a színházzal, hat vagy nyolc a történelemmel foglalkozik; visszamentem a szabadságharcig. Az álláspontom mindvégig az volt, ma is az, hogy a XX. századi magyar történelem fedett, álarcos történelem.

Mit jelent ez?

Például azt, hogy a második világháborús magyar részvétel, a holokauszt, az 1944-es budapesti Duna-parti kivégzések, a halálmenetek mindmáig még a tisztán látók részéről is többnyire úgy vannak beállítva, mint kizárólag a zsidóság ellen elkövetett mérhetetlen bűnök. Holott arról van szó, hogy az egész magyarság ellen bűnök sorozatát követte el a negyvenöt előtti rendszer.

Ha ennyire érdekel a történelem, és nemcsak azért, mert megélted, hanem azért is, mert láthatóan és olvashatóan sokat foglalkozol vele, akkor min múlt az, hogy inkább író lettél és nem történész, aki sokkal intenzívebben foglalkozik a múlttal, sokkal intenzívebben tud belehatolni a múlt világába?

1943-ban tizenhárom éves vagyok, harmadikos gimnazista, az Izraelita Gimnáziumba járok, Komlós Aladár, a XX. századi magyar irodalom egyik igen jelentős irodalomtörténésze a magyartanárom.

Ő a Nyugat nagyjai közé tartozott.

így van, a Nyugat első, de főként második nemzedékének irodalomkritikusa volt. Nehéz sorsot élt meg akkoriban ő is. Aladár kiírt egy önképzőköri novellapályázatot. Latint is tanított. Latinból a bukás szélén lavíroztam állandóan, magyarból sem voltam figyelemre méltó. írtam a pályázatra egy novellát. Félreértés ne essék, ez nem volt mű, amolyan diákírás volt. 1942-ben halt meg az anyai nagyapám. Az Amerikai út 74.-ben laktunk. Szemben velünk a mai Idegsebészet, akkor is kórház volt. A nagyapám halála utáni reggelen arra léptünk ki az Amerikai út 74.-ből, hogy átpillantottunk, és láttuk, hogy a második emeleti bal szélső különszoba ablaka nyitva van, szellőztetik, ebből tudtam - amit a szüleim már tudtak hogy éjszaka meghalt. A kép - ezért idéztem fel - ma is él bennem. El tudod képzelni, hogy egy tizenharmadik évében lévő fiú számára ez miféle megrázkódtatást jelentett. A novellát olyan körülmények között írtam, hogy anyám, habár, említettem, nem voltunk vallásosak, de gyertyát gyújtott, sötét volt a szoba, fekete kendőben járt. Én a másik szobában írtam. Beadtam az írást. Komlós Aladár jön be az osztályba, hóna alatt a pályázati munkák. Azt mondja, egész jó az eredmény, fiúk, van itt egy dolgozat, amiről nem is hiszem, hogy közületek írta valaki. Jeligés volt a pályázat, mondja a jeligét. Látom ma is magamat, az utolsó padban ültem, az eredményeimhez

23