Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

méltó helyen, fölpattantam, és égő fülekkel azt mondtam: én írtam, tanár úr! Rám nézett, lélekértő is volt, mert azt mondta: na gyere ki és olvasd fel! Iszonyú zavarban voltam, kimentem, úgy a tizedik mondat után éreztem, hogy jól olvasom fel. Felolvastam, csend volt, Aladár azt mondta: rendben, ez a tiéd.

Nincs már meg ez a novella?

Elveszett a háborúban. írtam utána néhány más diáknovellát. Azok is elvesztek. Elmondok valamit. Evek óta dolgozom egy regényen, ami 1944 decemberében játszódik. Keresem az egykori orientációs pontokat az emlékanyagom hitelesítése érdekében. Több magam korabeli gyerekkel bujkáltunk. Egyikük, akkor 12 éves kislány, ma 73 éves hölgy, Párizsban él már negyven éve. Minden évben Budapestre jön és találkozunk. Nemrégiben azt mondja, te akkor írtál egy novellát, és a szüleid baráti körének a társaságában felolvastad, a szüleim is ott voltak, én is, apád olyan büszke volt. Hát, mondtam, én erre nem is emlékszem.

A Komlós Aladárral való kapcsolat és ez a novella döntötte el végül is, hogy később író lettél? Persze nyilván mindig utólag dől el az ilyesmi, de ha visszaemlékszel, akkor van olyan érzésed, hogy ez a megerősítés volt az, ami afelé vitt, hogy író legyél?

Biztos, hogy óriási szerepe volt, de ilyesmit az ember nem dönthet el, hogy író lesz.

Nem is eldöntés, hanem inkább érzés, késztetés.

Nem is tudtam volna másként elképzelni az életemet, minthogy írok. Amikor 1950- ben, tehát már 7 évvel a novellapályázat után, a tényleges katonai szolgálatra bevonultam, anyám megőrizte egy levelemet, amit Nagykanizsáról írtam neki. Abban azt írom, most már biztos, hogy író leszek. 1949-50-től újra a történelem szólt bele az életembe. Volt alapja a kérdésednek, hogy miért nem történész lettem.

Az 1950-es években nagy fordulat volt az életedben, hogy lapszerkesztő lettél, a Jövő Mérnöke szerkesztője a Műszaki Egyetemen. Te, aki ennyire a történelemmel és az irodalommal foglalkozol, hogy kerültél a Műszaki Egyetemre? Mi közöd volt ehhez a világhoz?

Véletlen volt. Hadd húzzam alá, a sorsomban rengeteg volt a véletlen. Az is, hogy életben maradtam. Az is, hogy 1945-ben egy diáktársam azt mondta egyszer, Iván, gyere le a MADISZ-ba, állati jó csajok vannak ott, nézzük meg őket. A MADISZ a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség rövidítése volt, 1945 után baloldali demokratikus ifjúsági szervezetként indult, és aztán később, 1947-48-tól a gyors megszűnéséig a Magyar Kommunista Párt befolyása alatt volt. Az, hogy én a MADISZ-ba kerültem, korántsem annak volt köszönhető, hogy különösebb érdeklődést tanúsítottam volna a politizáló ifjúsági szervezet iránt.

Akkor nyilván a csajok iránt mutattál érdeklődést.

Természetes módon. 1948-49-ben bekerültem az alakuló Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége központjába, kis slapajként. Nagyon gyorsan megéreztem a velem szemben lévő politikai bizalmatlanságot, ki is dobtak onnan a Rajk-per után. Még megúsztam, mert másoknak nehezebb lett a sorsa, börtönbe kerültek, eljárások indultak ellenük. 1950 októberében, húszévesként, bevonulok tényleges katonai szolgálatra, 1952 februárjában letartóztatnak, elkerülök a Gergely utcai katonai fegyencbarakkba. Mellette vannak a munkaszolgálatosok barakkjai. Véletlenül kerülök át egy munkaszolgálatos barakkba. Sztálin halála után és Nagy Imre első miniszterelnöksége idején rehabilitálnak. Akkor már „fiatal író" vagyok, bejárok az írószövetségbe. A leszerelés után kapok egy telefont, 1954 tavaszán, egy másik fiatal írótól, aki a XI. kerület egyik gyárában lapszerkesztő. Iván, keresnek a Műegyetemen fiatal írót, aki lapot is próbál szerkeszteni. így kerültem a Műegyetemre.

Életednek arról a korszakáról lehet tudni elég sok mindent, furcsa módon arról többet beszéltél, mint mondjuk a gyermekkorodról, a korai ötvenes évekről. Végül is az ötvenes évek vége és a

24