Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
veníteni azt a gyermeket, ifjút, férfit, aki voltam, akkor úgy elevenítem meg magamban, az írásaimban is, hogy szembenézek a tekintetével. Próbálom a mai magamat is kitenni annak a tekintetének, aki akkor voltam, annak a lénynek, aki néz engem és számon kéri tőlem, hogyan tudok emlékezni. Tizenöt, húsz-, huszonöt éves korunkban pontosabban emlékezünk a közelmúltunkra. De akkor még nem vagyunk írók, hogy meg is tudjuk írni. Meg akkor még nem is emlékezik az ember, az a kor még nem az emlékezések kora. így van. Az életem egyszerre az életem, a sorsom és a munkáim anyaga. A munkáid anyagáról beszélsz. Gondolom, neked is történt olyasmi az életedben, amely egyrészt sokáig elfojtás alatt állt, és amely a te nemzedékedből sokaknak részül adatott, éppen rossz részül. Az a korszak nagyon sok feldolgoznivalót adott. Ezt te hogy dolgoztad föl? Az írói lényem nem áll másból, minthogy az anyagomat feldolgozom, az anyagom pedig a saját sorsom, de valami különös kényszer, vagy az engem ért hatások következtében magamat, mint a történelemben élő lényt is látom. Ebben az értelemben tehát a magam sorsát egy nagy korszak, a XX. század történelemben élő emberének a sorsaként is látom, hiszen gondold meg: egy ember élete sosem csak az ő születésével kezdődik, a szüleinek a sorsa is belekódolódik, egyrészt genetikailag, másrészt az elmondott szülői emlékanyag tekintetében. A nagyszülőké is és a rokonoké is. Két nagy korszaka van az életemnek, ami sokáig rejtve - nem titkolva, hanem rejtve - húzódott meg bennem, és ezért a munkáimba is kevéssé szűrődött be. De azért folyamatosan szembenéztem, és amikor íróként is megértem rá, regényt és esszét tudtam írni róluk. Az egyik az 1940 és 1945 közötti korszak, a másik az 1949-től 1960-ig terjedő korszak, amit a Rákosi-diktatúra, az ötvenhatos forradalom és az azt követő éveknek mondunk. Az 1940 és 1945 közötti korszak, a „diákkorszakod'’ egyfelől önmagában is nagy élmény egy embernek, és ha valaki író, akkor különösen sok anyagot ad arra, hogy később ezt esetleg megírja, vagy abból megírjon valamit. Ugyanakkor a történelem valahogy sokkal súlyosabb volt akkoriban - persze mindig jelentős az ember életében -, de az 1940 és 1945 közötti időszak nagyon jelentős egy kisgyereknek, egy felnőttnek és mindenkinek az életében. Ez a történelmi korszak - és főként 1944 különösen jelen van - mennyire volt hangsúlyos, mennyire szólt bele az életedbe? Nagyon hangsúlyos volt. Nagyon beleszólt az életembe. Abba szólt bele, és ez nem csekélység, hogy most itt ülünk és beszélgethetünk, magyarán mondva, hogy életben maradtam. Zsidó származású vagyok. Hozzá kell ehhez tennem, hogy már a szüleim sem voltak vallásosak. Az apai nagyszüleim Kiskunhalason éltek, apám is Kiskunhalason született, 1912-ben jött fel Budapestre. Nagyapám halála után a nyolc gyerek közül leg- fiatalabbként nemsokára családfenntartó is lett. Az anyai nagyszüleim a Rákóczi út és Huszár utca sarkán laktak. Volt ott egy szerény nőiruha-üzletük. Ez azt jelentette - hogy egy kicsit a miliőből is megjelenítsünk valamit -, hogy amiként ma is, a Rákóczi útnak a Baross térhez közeli részén voltak a kis egzisztenciák, az olcsóbb üzletek. A vidékiek megérkeztek a Keleti pályaudvarra és ott kezdtek vásárolgatni. Anyám és apám 1924-ben házasodtak össze, a bátyám 1925-ben született, ő már nem él. Nagyon boldog gyerekkorunk volt. Nagyon meleg családi otthonunk volt, kispolgári, félértelmiségi miliő. A szüléink mindenről gondoskodtak a szerény körülményeik között. Most a Mexikói út 56.- ban beszélgetünk, innen háromszáz méterre, a Kolumbusz utca 34.-ben laktunk 1941-ig. Csodálatos emlék az a nagy kert, a nem túl nagy, de nagyon kedves villalakás. A zsidótörvényektől kezdve aztán erre minden ráterhelődött, ami akkor egy zsidó családot érhetett. Apám előbb utazó volt, aztán lett egy kis papírfeldolgozó műhelye a Francia út 41.-ben. Három-négy-öt dolgozót foglalkoztatott, s ő maga is rengeteget dolgozott a műhelyben. A bátyámmal mi is végeztünk fizikai munkát, diákként segítettünk a családnak. Jött a háború. 1944 nyarán beköltöztünk, nem messze az akkori lakásunktól, 22
