Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Ferdinandy György: Adalékok egy szociográfiához
akarta megcsókolni, mint a többiek. A gyapjúsapka, a titokzatos hitelezők meg a lila motorosszemüveg. Mégsincs kedvem folytatni; idegen élet, idegen emberek. Szánom őket, de nem érdekelnek. Múlik az idő, a lány beszél, én pedig várom, hogy hátha mégis áramkörükbe vonnak ezek a lazán kapcsolódó, sivár esetek. Valamivel hajnal előtt érkeztünk a Kennedyre. Mint egy jégszekrényből, úgy ömlött be a nyitott ajtón a hideg. Még csak egy pulóverünk se volt. Egy latin sofőr vitt be húsz dollárért a Brooklynig. A nővérem még otthon volt, beengedett. Lefeküdtem, nem is hallottam, amikor elment hazulról. Ez meg azonnal elkezdett simogatni. Azelőtt, ha ellöktem, megnyugodott. De most hiába próbáltam, nem hagyta lerázni magát. Bezárkóztam a vécébe, akkor meg az ajtóban könyörgött, mint egy gyerek. Ha vizelni kell, mondtam neki, vizelj a lefolyóba. De engem hagyj békén, felejts el engemet. Amikor a nővérem hazajött, félrehívott. Csak azt kérdezte: megvolt? Én pedig ráztam a fejemet. Akkor azt mondta, hogy úgy beszél velem, mint nő a nővel, és hogy New York tele van ringyóval, ha nem elégítem ki a fiúmat, még észbe se kaptam, és máris elveszítem. Attól kezdve jobban vigyáztam. Kérhetett bármit, a kedvében jártam. Régen úgy képzeltem, hogy nincsen jobb, mint azzal lenni, akit az ember szeret. Hát nem így lett, nem egészen. Beletörődtem, de azért nyitva tartottam a szemem: rám nem fogják mondani, hogy lecsapták a kezemről az emberemet.- Azután?- Azután hamar elfogyott a pénz. A nővérem azt mondta, jobb lesz, ha munkát keresek. Egy reggel nekivágtunk: addigra szereztünk már meleg pulóvereket. A subway lejárójában találtam öt centet, úgy megörültem, mint egy gyerek. Aznap nevettünk utoljára. Ez a tahó nem tudta, hogy a subway magától is megáll, úgy integetett, mint otthon a busznak. Nem beszélt angolul, és én még örültem is neki, hogy nem ért semmit, és hogy mindenhová csak én vezetem. A Man-Powernál azután alaposan lehűtöttek. A bejáratnál egy nagy kövér asszony írta össze a munkanélkülieket. Aki nem értett angolul, annak azt mondták: köszönöm, és máris mehetett. Engem végignézett az a nő, és azt mondta: nocsak, nem is tudtam, hogy a szoknyák már ott is ilyen rövidek. Egy csavargyárba utaltak, vonattal kellett kiutazni, mi meg egy olyan vonatra szálltunk, ami valahova máshová ment. Amikor visszatértünk, késő volt, a Man- Powernál azt mondták, hogy azóta már betöltötték a helyemet. Hát hazamentünk. Még örültünk is, hogy az egészből semmi se lett. * Eleinte a nővéremnél mindig volt valami ennivaló. De később ő is belefáradt, már csak aludni járt haza, és mi elkezdtünk éhezni. Csak akkor jöttünk rá, amikor a fiúmat meghívta valami barátja. Húst és paradicsomot ettünk vacsorára, erre jól emlékszem, mert kihánytam az egészet a földalattiban, hazamenet. Ki kellett mennünk a levegőre, és nem maradt csak kilenc fillérem. Megállítottam egy amerikait, kértem egy pennyt, nem adott. Gyalog mentünk tovább, néztük 17
