Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alföldy Jenő: Egy s más Tandoriról

(már nem mint Hamlet, inkább mint egy mellékszereplő, mondjuk egy szuperintelligens Fortinbras - lehet, hogy nem is a legjobb példa) kiszól „félre", a közönségnek, és olyasmit közöl, ami a darab szempontjából nem odavaló, a szereplőből mégis kikívánkozik. Amit mond (sokat, sok mindent mond!), és amit beszél, tökéletesen szerves része lesz a darabnak, mert mindjárt a játékszabályt is megteremti hozzá: ebben a színjátékban pedig minden a „fő szöveggel" azonos mértékben fontos, ami a „félre" dramaturgiai utasításnak megfelelően (tehát írásbelileg) „elhangzik". S nemcsak hogy egyformán fontos a félre-mondott szöveg a többivel. Ebben a darabban majd' minden szó „félre" szól — itt minden nekünk szól, a közönségnek. Nincs külön narrátor, nincs is rá szükség, minden kijelentés önmaga - hogy mondják divatosan? -, önmaga narrációja (narratívája? kérdezem „játékrontó" kajánkodással), el- és kibeszélése. Ami pedig a „fontos" és „nem fontos" dolgokat illeti, ezeket felejtsük el. Itt minden egyformán és egyenlő fontossággal fejez ki egy létezésmódot, amit nevezhetünk akár a szöveg általi létezésmódnak is. Mögöttes tartalmat ne keress, jön az magától, amikor kell; csak várj türelemmel, és figyelj. Az írás mágia, ebben a formában is, ebben a formában csak igazán. Ami leíratik, az létrejön és megvalósul. Egzisztál. Ez is egyfajta egzisztencializmus, még ha kissé konyha is. Manapság mindannyian konyhaegzisztencialisták vagyunk, akik megszületünk, és tudatában vagyunk azzal, hogy. A többit (nem) tudjuk. Annyi azonban tudható, mert közvetlenül kiolvasható Tandori számos újabb írásából, hogy a kétezres évek elején afféle „egzisztencialista határszituációba" került egy nagy, vörös tűzoltóautónak köszönhetően (köszöni szépen), amely kis híján elütötte a Clark Ádám téren. Kényszeresen ír azóta, eleinte mint aktualitásról, aztán már egyre inkább mint a „végső kérdéseknek" az ő számára megadatott alapmodelljéről, erről a nagyon személyes lenni-vagy-nem-lenniről. Nem pusztán a queneau-i játék kedvéért - bár költőnk is sokszor megírta azt az esetet, nem „stílustanulmányokként", hanem a minél jobb megértés kedvéért. Meg hogy kiírja magából a rettenetét (hogy azzal fel is oldja, ahogy a „medvék" mondanák). Tudta-e az a böhöm nagy vörös autó - dehogy tudta -, hogy ő is a váltott ló szerepét tölti be? S hogy ő is levált egy előző lovat? Szinte mint a közlekedéstörténeti múzeumban az első Benz- Mercédesz az omnibuszt az előző századfordulón.

Érted van minden, Nagyérdemű, még akkor is, ha az időnként megjelenő (és kotnye- lességében egy pillanatig sem feszélyezett) narrátortól kapsz néhány fricskát, olyasmit, hogy mi közöd hozzá, ha egyszer mindenhez van és nem lehet közöd (divatosan írva: van/nem lehet mindenhez közöd), mert a világ paradox természetű. A szerzőnek van/ sincsen hozzá némi/vajmi köze, már ami a „lényeget" illeti. Itt van például a korai versek közül a Vízjel W. S.-nak: „A kevesebb-mint-ugyanaz / holnyi helyet se kér egészen; / semelyikfelől oldalaz / maga s más egyenesszögében." Szögről van szó, nem vitás, látjuk, ahogy a szögszárak „tőből" távolodnak egymástól, majd egyszercsak egyenest alkotnak, mint a legyező szárai. Kell-e ennél látványosabb példa az önellentmondásra? A lényeg (ezúttal az egyenes szög volta) immár nem vallja meg magát, hallgat, viszonylagosságba és függőségbe burkolózik (vö. Einstein és Buddha), a szerző viszont beszél, te pedig próbálod követni. S amikor már nem ilyen angyalian-iszonyú (Rilke; más fordítások szerint rettenetes) tömören ír, hanem látszólag a verebek felelőtlenségével, akkor kedvedre hüle- dezhetsz a „semmit"mondásokon, a „mellé"beszéléseken és a bumfordi ötleteken, amelyek hol emlékeztetnek saját, belső morfondírozásainkra a villamos-, az autóbusz- vagy a vonatkerék meg a saját halántékerünk kattogása-dobogása közben, hol nem. De amikor egy-egy mondat olvastán, a reveláció pillanatában megáll bennünk az ütő, már értjük, vagy érteni véljük, miért is volt mindez.

Tandori szövegkezelése - ahogy, azt hiszem, eddigi legjobb elemzője és méltatója, Voigt Vilmos hangsúlyozta élőszóban idestova harminc évvel ezelőtt, sajnos nem idézhetem szó

74