Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alföldy Jenő: Egy s más Tandoriról

szerint, korántsem vagyok memóriabajnok - a lehető legnagyobb fokú tudatosság jegyében folyik, és műveiben a latin betűk használata óta még sosem látott mértékben minden az írásbeliségen nyugszik. Négy-ötezer éves, vagy még nagyobb múltra visszatekintő technikán. (Azok az altamirai pálcikaemberek vajon nem olyanok-e, mint a kínai írásjelek?) Ami nem azt jelenti, hogy ezeket a szövegeket nem lehet elmondani, de azt igen, hogy leírva, illetve olvasva nagyfokú többletet adnak. Egy majdnem gyerekkori barátom mondogatta horogütését fitogtatva: „még a melléütésem is halálos". Nos, Tandorinak még az írógépen előforduló melléütései is tudatosak lesznek, ha úgy dönt róluk: az automatikus írást és a spontánságot különlegesen nagyfokú tudatossággal kombinálja. Hagyja, hogy megtörténjen a szöveg, hagyja, hogy legyen úgy, ahogy jön, s aztán eltűnődik rajta, mert mégsem hagyhatja szó nélkül azt, ami megtörtént a papiroson. Annyi minden fennakad a nyelv ágbogán... íme egy példa egy idei (2006-os) megjelenésű prózájából: „Félreértései, félrehallásai indíthatták el az írás útján. »Akela, mi megtesszük...« (...) O úgy értette, a figura, hogy »Ha kell ami megtesszük.« És nem értette ezt. De a Hamlet-már-érvényes verseinek (durván szólva) formálási módja innen (is) jöhet. Hát a helyesírási kérdések is izgatják a figurát. Miért, már ha jól tudja, »augusztus 20-án?« Miért nem »dikán«? Igen, mert »húsza«, olyan nincs. E husza-vona (sic!) mégis jogos. Hiszen közmegegyezés csak, hogy a ponttalan (tessék, megint a pont) 20 miért huszadik? Főleg az 1-jén iszonyú. Az egyszerű gyereklelkű figura »október hatán«-nak olvasta 6-7 évesen ezt az időpontjelölést. Voltak tehát alapok a kizökkenő időhöz."1

Azt hiszem, a tudatosított és a műalkotás szekerébe fogott redundancia Tandori íróiköltői stílusának egyik legfontosabb eleme. így értem a redundanciát: nyelvi fölösleg, hulladék, információt nem hordozó „seprő" a mondatok alján, amely azonban mégis fontossá válik valamiképpen. Mint például a „nem azért mondom, de", a „szükségképpen", a „mindenesetre", a „végeredményben", a „voltaképpen" vagy a „végül is" - és még nagyon sok minden, olykor egész mondatok - elkerülhetetlensége és viszonylagosságot éreztető vagy éppen megengedő hangulata izgatja Tandorit. A hosszas közbevetések is olykor, amelyek a szem visszaugrására késztetik az olvasót az előzményekre: tessék csak jól követni minket, emerről jöttünk, s majd amarra haladunk tovább. Elkerülhetetlen a nem csupán idő- vagy képeshatározói értelemben vett, hanem amolyan késleltetésre való „ugyanakkor", mely nemcsak egyidejűsít, hanem nyomatékosít is, fokozza a közlés határozottságát, kissé megcsavarhatja a mondatot: afféle kötőanyag, időhabarcs, bevárás a mondatban, hogy a lomhábbak is tudjanak minket követni. Jó a határozatlanságot és enyhe csodálkozást jelző, felhúzott szemöldökű hát is, a kételkedést kifejező vagy tettető hát, hát, nem is tudom, amit a pedáns szerkesztő töröl, pedig ironikus töltése van. Az úgymond valóságos kis jellemtanulmány a színlelt tudákosságról, amelyben benne rejlik az idézőjel, Tandori egyik legkedvesebb írásjele, ami afféle „nem vállalom érte legalábbis a büntetőjogi felelősséget" szerepet tölt be sok esetben. A nyelv megannyi véletlene, vétlen vagy vétkes félreérthetősége, a morfémák szeszélyei, az azonos vagy rokon alakzatok önkénye - és ebből fakasztható (ha úgy tetszik, nevetésre fakasztó) játéklehetősége. Itt van mindjárt ez az előbbi ha úgy tetszik - nem véletlenül „nyomtam meg" -, ez is jócskán kétértelmű. Jelentheti azt, hogy ha úgy tetszik, ahogy egy szál harmatos tearózsa hízeleg a szemednek, és jelentheti azt is, a mi szívünket jobban melengetőén (mert prózaian, és nem giccsesen), hogy ha például úgy vesszük. A kötőjel a költő legfontosabb metaforabűvölő eszköze - volt néhány év, hogy szinte tobzódott a mester a sokelemű kötőjeles szóösszevonásokban. Az értelemeltolódásoknak, a szemantikai csúsztatásoknak, a véletlenszerű gondolat-csomósodásoknak és átkötéseknek vagy áthurkolódásoknak is nagy mestere (nagymestere: ez még magasabb fokozat!) Tandori. Elődei persze vannak, követői is jócskán (Arany és Kosztolányi stb. egyfelől, Ferencz Győző és Kovács András Ferenc stb.

75