Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Tandori Dezső: Gergely-naptár fahangra

VII.

Minden halál fulladásos halál, így mondja Szabó Lőrinc, és van mód, ahogy nagyon, de nagyon is igaza van. Ismerem a fulladást; nem jó dolog. De hát tele vagyunk nem jó dolgokkal, meg körbe vagyunk véve. Totyi, utolsó madárkám, aki messze nem élt annyit, mint ahogyan az várható volt (rettentő ember közeli, emberen csüggő, csüngő veréb; önveszélyes, mert megalkuvás nélkül erőszakos stb.), részben megfulladt, részben nem. Ezt nem úgy értem, hogy persze, nem tudhatom. De érthetetlen, fel nem ismert okból (s elképzelhető, hogy mi ketten itt, jóakaratunkban, feleslegesen kapkodtunk, és nem jó irányba vittük sorsát, hagyni kellett volna talán, majd rendeződik a dolog, elmúlnak a gyötrelmes tünetek, ez másfél hónapig ment így), végül mintha fulladás (vagy belső gyulladás?) nyomán halt volna meg. Kit érdekel egy veréb! Hamlet a drámában azt mondja ugyan, hogy egy verébfi sem eshetik le úgy, hogy a Gondviselés abban ott ne lenne... jó, megkönnyebbülés nekem, hogy miután legalább 47-szer mentettem meg életét - vagy nem lettem végzete, megölője; örökké szabad volt, láb alá jött, abszurd pillanatokban abszurd helyen ücsörgött... abszurd pillanat: elbotlottam saját papucsomban, a szőnyegben, kint durrant egyet valami, az utcán... nem tenyereltem rá, nem bukott vállamról a pukkanásra az írógépbe... legegzisztencialistább benső lényem, barom kifejezés, meg is van könnyebbülve. Lélekfurdalásaim ellenére a figura felsóhajthat. És egyelőre eszébe sem jut a figurának, hogy madárfigurációba kerüljön. Kaktuszokkal-pozsgákkal foglalkozik, párkányaikon szép kertet csinált, és nem mondja a figura érzelegve, hogy „a Totyi kertje", ez is érdekes dolog. A „Töredékében van néhány vers, még ha nem is maximális értékű darabok (mint ahogy a „Félreérted", s még vagy 12-13 vers ott az), melyekben az elhagyás, az „ők hagynak el", az a bizonyos kérlelés, Graham Greene alapján, Clough skót költő alapján, ott van, kit nem érnek írásához hatások! hagyhassanak el. Csak hát akkor 27 éves voltam, ma 67. Közben volt a „tematika". Legalább egyetlen ugyanolyan „lépésnek" tekinthető, mint a talált tárgyas, töredékes. S akkor az ideogrammákról nem is szóltam.

VIII.

No, de ez az éppen, szólni! Elvágólag vannak a kapcsolatok. Hiába, hogy „nem tűröm el", na és? Én talán annyira megadom mindenkinek, amit ő várna? Semmi jogom „érdeklődést" várni! S ha még a hozzám legközelebb álló-élő személy is azt a figurádét említi, hogy „mások" és „azért" és „összejárnak" és „elbeszélgetnek", s hogy én meg egyszerre zúdítom az egész figurációt valakire, aki aztán... Hát így is lehet látni.

Elvágólagosak, mint Héri dolga. Nap mint nap eljárogattam egy fabolt előtt, igen, deszkákat, lemezeket, „funért" stb. vágnak le, méretre, de készítenek is tárgyakat, polcokat, figurákat, és Hérakleitoszról eszembe jutott, hogy amit papírból megcsináltam, cakkollóval kettévágtam egy papírt, így:

...na ja, lerajzolhatatlan, mert ha a hullámvonal mentén kettészelem a papírt ténylegesen, az egy Hérakleitosz-szobor, de kétszer ugyanazt a hullámvonalat meghúzni nem tudom (ismétlem, a komputervilágon kívül maradok!):

27