Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Tandori Dezső: A „Töredék” második része
lassan: ó, már nem vagyok én bűnös, galambocskám, ahogy pedig közönyösnek, kötekedőnek, „erőszakosnak" látszom, kifogásolgatónak - nem kifogásolok én már semmit! —, nem, és a másik szobába, az üres kalitkák tömbjére átnézve vétek nélkül gondolom: „Nem, hát több madarat se talán... megvolt velük minden szenvedésem és örömem... A szerelem megszűnt, Mitya..." (Ezt Kátya mondja Mityának a Karamazov-könyvben.) De ha élne is minden érzés, én nem emlékszem rátok, nem emlékszik a clochard, hogy ez az általa nyilván kedvesnek látott nő a felesége volt, nem, hogy ezek a kamionosok, külvárosi boltosok etc. az ő haverjai voltak, benső barátai netán. Az évei, az évek - egyáltalán - uszályokként úsznak el a Szajnán, s a clocherd, Albert Langlois csak ül, nézi ezeket, meghatottságok nélkül. Nem a meghatottságtól, inkább kis megrázkódtatástól van velem is, ami most épp van; dörzsölgetem pofám. Most erre telefonáljak? Ezt mondogassam? Leveleket is nehezen írok. Kosztolányinak ez az „elfelejtem" (amit ma tudtam), mélyen igaz (a delejben tűnik el?) - hiszen ahogy az Őszi koncert búcsúzó, szerelmetes vidéki állomása éledne, mit érne vele? Add, Manyikám... az ágytálat, a vattát... nővérke, kérem, friss töröl... Csak kórházba ne engedj, Uram, az iszonyú szagba, abba, hogy fix személyek vesznek körül... inkább küzdők, inkább megleszek a csekély honoráriumokkal, a kapitalizmusban velem eleve az van, hogy ott se tudom megkérni rendesebben a munkám árát, ahol tehetném... csak a szabadságomat ne vegye el a panteizmus, csak unhassam a vásárcsarnoki idegenséget, a város északi, keleti, nyugati és déli útjait, beszélgessek pultoknál (minek?), teljes délutánjaim teljenek némán (nézem olaszul a Rex felügyelőt, szót se értek), ossza napomat kétfelé a Kártyabajnokság 5-5 meccse, dél és est, feleségemmel, szerencsétlenkedésem is szerencséskedés, míg pl. tudok vigyázni a csonka foghidamra, nem esik le, nem jön a fogász, hogy időm hátba szúrja általa... az élet. Legyen szabad eldöntenem, levelet „mégis" mikor írok, simogathassam meg különféle posztó és fa és fém medvéimet és madaraimat, ahogy ott ülnek helyükön (s én kártyázom nekik, klubjaiknak, szurkolok nekik stb.), és ez nem hóbortos dolog, ez az én életem, így megvagyok még, és terepem nem romterep (ha a szomszédos építkezés daruja a házunkra rá nem dől; íme, még a humoromnál is vagyok; de mindeneknél azért mégse). Ez volt hát a „Vissza az égbe"-téma a „Hamlet-kötetből", és sok tartalmi elem van a zsengéknek nevezett (általam így érzett) verseimben is ottan. A „szeretnék szorongani valamiért a múltból" töredék illik az imént elmondottakra, úgyszintén illik. De a mindig megszületetten fogalma csak ennyi lett: este, délután már mindig vágyom rá (értelmetlenül), hogy „holnap" új napot kezdhessek, igaz, minek, ugyanazokkal a sztereotípiákkal, és még tél is van, ráadásul, de a nyár (Gottfried Benn jól megmondta) nagy magány. Röstellem hamarján, ha csak véletlen is, de találkoztam valakivel, és nem azt érzem, hogy csaló vagyok, nem azt mesélem neked, ember, hogy élve megszűntem, hanem mindketten hiába töltjük időnket, mint Kosztolányi versében „az óra gyilkolói", igaz, hátha nem is osztott nékünk „tálentumot... egy isteni kegy". Az itthoni kétligás kártyabajnokság nem a kávéházi posztó. Az az én érzelmeim szabad iskolája, feleségem meg szintén szereti a klubjainkat (bennük halott madaraink is; ah, menne még nekem egy új madár? ez nem biztos), abszolútum neki ez a játék, így vagyunk meg. De 48
