Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VII.
nem pedig függőlegesen, madártávlatból, szintetikusan. Ismerem legközelebbi szomszédaimat, ez minden, ők viszont ismernek másokat, azok megint másokat, és így eljutunk egészen a világ végéig. De ki gyűjti egybe, ki rakja össze ezt a rengeteg darabkát? Senki. Nem lehet őket összerakni. Amikor az ember olvassa Hérodotosznál a törzsekről, szokásaikról szóló, oldalakon át tartó leírásokat, feltűnik, hogy a szomszédok kiválasztásának alapelve az ellentét. Ezért van köztük annyi ellenségeskedés, annyi harc. Ranke doktor kis kórházában is hasonló a helyzet. Mivel itt a beteg ágyánál éjjel-nappal ott az egész család, az egyes klánoknak, törzseknek külön-külön kórtermük van. Mégpedig azért, hogy mindenki otthonosan érezze magát, és hogy ne tudjanak egymásra rontást hozni. Diszkréten megpróbálok köztük különbséget tenni. Föl-alá járkálok a kórházban, be-benézek a kórtermekbe, ami nem is olyan nehéz, hiszen a párás, meleg éghajlat miatt tárva-nyitva van minden. Az emberek azonban egyformán néznek ki, szegények, apatikusak, csak ha nagyon odafigyel az ember, akkor veszi észre, hogy különböző nyelven beszélnek. Ha rájuk mosolygok, viszonozzák, de a mosoly csak nagy nehézségek árán tör magának utat az arcuk felszínére, és csak egy pillanatig időzik ott. A nagy görög írói műhelye Mivel akadt egy alkalmi fuvar, elhagyom Lisalát. Alkalmi fuvar! Itt most így szokás utazni. A napokon át kihalt, üres úton hirtelen felbukkan egy autó. Látványától hevesebben kezd verni a szívünk. Amint közel ér, megállítjuk. - Bonjour, monsieur - mondjuk kedveskedve a sofőrnek - avez-vous une place, s'il vous piait? - kérdezzük reménykedve. Hát persze, hogy nincs - az autók mindig tele vannak. De az utasok, bár így is szorosan ülnek, ösztönösen, mindenféle kérlelés, rábeszélés nélkül, még jobban összepréselődnek, és valahogyan, a legkellemetlenebb pozícióban - utazunk! Csak ekkor, amikor az autó már újra elindult, kezdjük kérdezgetni legközelebbi szomszédainkat, tudják-e, hova is utazunk. Erre a kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, mert igazából senki sem tudja, hova tartunk. Addig utazunk, ameddig el tudunk jutni! Hamar rájövünk, hogy minden utas minél messzebbre szeretne eljutni. A háború a hatalmas és közlekedési lehetőségek nélküli Kongó legtávolabbi zugaiban lepte meg az embereket - ezért azok, akik messzire mentek, most vagy munkát keresve vagy családjukhoz igyekezve, szeretnének hazatérni, de nincs mivel. Az egyetlen lehetőség, hogy alkalmi fuvarral lehetőleg abba az irányba utazzanak, ahol az otthonuk van - ez minden. Mostanában sok olyan emberrel lehet találkozni, aki már hetek, hónapok óta úton van. Nincsenek térképeik, de ha véletlenül kezükbe is akadna holmi térkép, aligha találnák meg rajta falujuk vagy városkájuk nevét, ahova éppen igyekeznek. Egyébként is, minek nekik térkép - többségük úgysem tud olvasni. Megdöbbentő, hogy ezek a tévelygő vándorok milyen apátiával veszik tudo82
