Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VII.
szeges, nyögdécselés és a masszírozás látványára a doktor köré gyűlt gyerekek vidám kacagása ébreszt reggelente, mert mindez az ablakom alatt zajlik. A doktornak magánkórháza van - egy fehérre festett barakk, közel a villához, amelyben lakik. Nem menekült el a belgákkal együtt, mert, mondja, ő már öreg, és nincs családja másutt sem. Itt viszont ismerik, reméli hát, hogy a helybéliek megvédik, ha kell. Engem, mint mondja, megőrzésre vett magához. Tudósítóként semmi dolgom, mert semmiféle összeköttetésem nincs Lengyelországgal. Itt, helyben, nem jelenik meg egyetlen újság sem, nem működik rádióadó, nincs semmiféle közigazgatás. Próbálnék kijutni innen - de hogyan? A legközelebbi, stanleyville-i repülőtér be van zárva, az utak (esős évszak van) sártengerré váltak, hajó már rég nem közlekedik a Kongón. Hogy mire számítok? Nem tudom. Kicsit a szerencsére, de inkább a körülöttem lévő emberekre, leginkább pedig arra, hogy jobbra fordul a helyzet. Ez persze hiú ábránd, de hát valamiben muszáj hinni. Mindenesetre izgatottan járkálok, majd szétvet az idegesség. Düh és tanácstalanság lett rajtam úrrá. Gyakori állapot ez a mi munkánkban, amelyben néha azzal telik a legtöbb idő, hogy tétlenül és reménytelenül kell várakoznunk arra, hogy kapcsolatot teremthessünk hazánkkal, a világgal. Ha azt mondják, hogy a városkában nincsenek csendőrök, el lehet menni megnézni a dzsungelt, amely egyébként minden oldalról körbevesz minket, fölénk tornyosul, eltakarja előlünk a világot. Kizárólag egy kiépített, laterittel felszórt úton lehet a dzsungelbe bejutni, másként kár is próbálkozni - bevehetetlen erőddel van dolgunk: már a legelején feltartóztatja az embert az ágak, liánok, levelek átláthatatlan tömege, lábunk az első lépéstől kezdve ragacsos, bűzös mocsárban cuppog, fejünkre pedig holmi pókok, mérges rovarok és hernyók potyognak. Egyébként, aki tapasztalatlan, úgyis fél beljebb merészkedni a dzsungel sűrűjébe, a helyieknek pedig eszük ágában sincs behatolni oda. A dzsungel olyan, mint a tenger vagy a sziklás hegység - zárt, különálló, független létezés. Engem mindig félelemmel tölt el. Félek, hogy a sűrűből hirtelen előugrik egy vadállat, villámsebesen rám veti magát egy mérges kígyó, vagy közeledő nyílvessző sivítása üti meg fülemet. Egyébként, amikor a zöld kolosszus felé veszem utamat, általában egy csapat gyerek szalad utánam - velem akarnak jönni. Útközben viháncolnak, nevetgélnek, pajkoskodnak, amikor azonban elérjük az erdőt, elhallgatnak, elkomolyodnak. Talán azt képzelik, hogy valahol ott, a dzsungel homályában szellemek, szörnyek, boszorkányok leselkednek, és a haszontalan gyerekeket elragadják. Jobban teszik hát, ha csöndben maradnak és figyelnek. Időnként megállunk az út mentén, a dzsungel szélén. Félhomály uralkodik a fák között, s szinte fuldoklunk a hódító illatoktól. Itt, az útszélen, nem látni állatokat, de hallani a madarak hangját. Hallani a levelekre hulló vízcseppek koppanását és mindenféle titokzatos neszeket. A gyerekek szívesen járnak errefelé, otthon érzik magukat, és mindent tudnak. Hogy melyik növényt lehet leszakítani, megrágni, melyikhez nem szabad még nyúlni sem. Melyik gyümölcsöt szabad megenni, s melyiket semmi kincsért sem. Tudják, hogy a pókok veszélyesek, a gyíkok viszont egyáltalán nem. És azt is tudják, hogy figyelni kell 79
