Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?
ra pazaroltam; neki egy pakli dohányt, nekem egy fagylaltot vettem rajta. Ez a fél házat és udvart beborító, hatalmas eperfa mindeddig ott állt a gang előtt, alig néhány lépésnyire a gang lépcsőjétől, míg egy szörnyű szélvihar tövestül ki nem tépte. Egyik gyermekderék vastagságú, felszakadt gyökere az égre meredt, mintha ott fenn valakit megfenyegetni szándékozott volna a történtekért. Ez volt hát az első fa, akivel találkoztam, s akit tizenegy-két éves koromban döntött ki a szélvihar. Szerencsére nem a házunkra dőlt, ami nem is volt a miénk, hanem édesapám keresztszüleié, házbérben laktunk benne, jómagam úgy, mintha a miénk lett volna, ott születtem, ott cseperedtem fel, ott ismerkedtem meg más fákkal is, a nappalokkal, az estékkel, a tiszta és a viharos éggel, a napfénnyel, az esővel, a hóval, a pajtásokkal, az utcabéli öregekkel, azzal a kicsiny világgal, amely - öntudatlanul is úgy éreztem - szeretettel vesz körül, így igencsak jól éreztem magam benne, boldog voltam anélkül, hogy a boldogság fogalmával megismerkedtem volna. A nagykapunk egyik oszlopa egy égnek meredő, kiszáradt akácfa törzse volt, s miután már tágult az ismeretköröm, ezt a megfeketedett oszlopot a cséplődobot vontató, azt üzemeltető tüzes gép kéményéhez hasonlítottam, s mert a mi udvarunkba ez a gép sose kanyarodott be - nálunk, napszámosoknál, nem volt búzakazal, a gépnek nem volt mit csépelnie -, így én a nagykapuba kapaszkodva, azt rángatva, mozgásba hoztam a szóban forgó oszlopot is, a „tüzes gépem kéményét", s hogy minden együtt legyen, a tüzes gép dohogó hangját iparkodtam utánozni. Teljes megelégedésemre. Aztán a házunk előtt, az utcán, az élő akácfákkal is megismerkedtem, a kertünkben a gyümölcsfákkal, jóval később Arany János versével is, az ő feketén bólingató eperfája a mai napig a mi nagy, vihar által kitépett eperfánkat juttatja eszembe. A jegenyére, akit viszont egy horvát költő énekel meg, Arany János-i ihlettel, csak mostanában, vén fejjel, gyöngülő szemmel kezdek föltekinteni. Igen, föltekinteni, elragadtatással fölnézni rá, föl egészen a hegyére, a legfelső ágára, a legfelső ága hegyén a legfelső rezdülő, fénylő levelére, kimondhatatlan vágytól fűtve, már-már megirigyelve azt az „ég vizében" lebegő levélkét, a számomra elérhetetlen, megérinthetetlen, tiszta magasságot. Az epernek is van jegenyefajtája, a tölgyek is, a jegenyenyárak mindegyiknél sudárabbak, toronymagasak, a környéken, ahol lakom, fölébe nőnek a sokemeletes bérházaknak, fölfelé vonzzák a tekintetet, elragadtatásomban azt is mondhatnám, hogy a Teremtő országa felé. Igen, szinte már az eget súrolják, csiklandozzák, kuszkurázzák finom ujjaikkal. Elhullajtva a lombjukat óriás söprűkké mesztelenedve, kupacokba terelik az elszontyolodott fentiség „minden szennyesét". Teszik a dolgukat. Igen, tanulni kéne a fáktól. És vigyázni rájuk. És emlékezni rájuk, ahogyan Arany János tette, Dragutin Tadijanovid, Nemes Nagy Ágnes és a többiek. Jómagam a jegenyéket mindenekfelett a Nagyalföld őrszemeinek tartom, ami persze nem jelenti azt, hogy a Kisalföldön, avagy a dél-amerikai pampákon nem fordulhatnak elő. Bárhol is törjenek az ég felé, az arrajárók talán mindenütt legalább a tekintetükkel, a szívükkel, igen, a szívükkel - vágyainkban! - megkísérlik, hogy a leghegyükbe, a leghegyük fölé szálljanak. 64
