Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?

Megértem az öreg cigány szomorúságát, akinek a nótája már „nem kell"; nem kell, mert új idők járnak, amikor „új muzsika kell". Hasonlót érezhet - többek között - az író is, akinek az új könyvébe, amely könyv pusztán annyiban „új", mert most vergődött ki a prés alól, most látott napvilágot, tehát akinek ebbe a legújabb könyvébe beleperget ugyan a potenciális vásárló, de unott arccal továbbmegy, mert nem találja érdekesnek, izgalmasnak, mainak, vagy mert nem is volt szándékában igazándiból könyvet vásárolni, hiszen úgy sincs ideje az olvasásra, a könyvsátor előtt is csak azért sétált el, és azért lapozott bele egyikmásik kiadványba, mert ha már erre tévedt, a látszat ezt így kívánja meg. Igen, már csak a látszat. Talán már csak a látszat kedvéért vásárolunk egy-egy könyvet. Ezt ugyan az „öreg cigány" szomorúsága mondatja velem, akinek a nótája nem kell. Mert azért egészen mégse így van. Könyveink jelennek meg még mindig és mindenek ellenére, el is adnak belőlük valamennyit, de azt nem állíthatja senki, hogy a verseinkért, novelláinkért, regényeinkért tülekednek az olvasók. Nem tülekednek. Már rájuk se igen néznek. Közömbösen mennek el mellettük. Talán mert kiábrándultak a könyvekből, valójában az írókból, akik már semmi újat nem tudnak mondani a világról, különösen nem a mairól, akkor pedig miért is vennék a kezükbe „alkotásainkat". Egy akkora néptöredéknek, amekkora a Délvidék magyarsága (háromszázezer lélek!), egyik jeles költője 100 (írd és mondd: száz!) példányban jelentette meg a verseskötetét, eszerint, ha mind a százat sikerülne eladnia, minden háromezredik emberünk kezébe jutna egy. De nem jut, mert talán még egyetlen egy példányt se vásároltak meg belőle, nem is nagyon van széles e tartományban olyan könyvesbolt, amelyikben magyar könyveket is árusítanának (szatócsboltok pultján hamarabb előfordulnak), így a barátai közt osztogatja szét, minthogy azonban nincs száz barátja, jó néhány példány valószínűleg örökre a nyakán marad. Megértem tehát az öreg cigány szomorúságát. Nem csak hogy megértem, jómagam is át- meg átélem.

Nemrég egy író-olvasó találkozóra hívtak meg, a könyvtár előcsarnokában a hosszú asztal sarkára az íróvendég könyvének néhány példányát helyezték el, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hátha megakad rajta valakinek a szeme. Előadás után ehhez az asztalhoz invitálták meg a jelesebb vendégeket, akkorra már az asztal fehér terítővei volt letakarva, megrakva italokkal, harapnivalóval. Az asztalt körülültük, az italokat kóstolgattuk, a harapnivalót úgyszintén. De nemcsak étel-ital volt az asztalon, hanem az egyik sarkán ott díszelgett azon könyvek néhány példánya is, amelyek azért kerültek oda, hogy hátha belőlük is „vesz" valaki. A villájára szúrja, a tányérjára emeli, földarabolja, s jóízűen elfogyasztja. Mint az ínycsiklandó, ellenállhatatlan kacsasült egy szeletét. Erre azonban a „felszolgált" könyvek esetében nem került sor.

*

Minden bizonnyal az a fa, amelyikkel először megismerkedtem, a házunk udvarában, közvetlenül a gang előtt álló, igazi Arany János-i, terebélyes, öreg eperfa lehetett. A derekát talán még édesapámmal együtt sem érhettük volna át. Egyik első novellám szerint ennek a törzséhez borult édesanyám zokogva, amikor megtudta, hogy a lepkeláncért kapott másfél dinár árát reám és apám63